Hogyan oldjuk fel a mérgező mondatokat?

Próbáljuk elkerülni a gyerek minősítését, megbélyegzését, és inkább helyezzük a hangsúlyt az adott viselkedésre.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
háttér
2015. február 26. Gyarmati Orsolya

Próbáljuk elkerülni a gyerek minősítését, megbélyegzését, és inkább helyezzük a hangsúlyt az adott viselkedésre.


Nem rég megjelent egy pszichológiai oldalon egy írás arról, mik azok a mondatok, amiket semmilyen körülmények között ne mondjunk a gyereknek, mert ártunk neki. Arra is tesz javaslatokat a cikk, hogy miket érdemes helyette megfogalmazni. Mi is beszámoltunk erről.

Összességében az a mondanivaló, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a tettét. Ne mondjuk például, hogy „az őrületbe kergetsz!”, sem azt, hogy „mi a baj veled?!”, mert ezekkel bűntudatot és szégyent keltünk benne, azt sugallva, hogy valami baj nyilván van vele, illetve, hogy ő felelős az érzéseinkért.

Arra is felhívja a figyelmet, ne próbáljunk félelemkeltésre, fenyegetőzésre alapozni a nevelésben. Inkább fogalmazzuk meg, milyen viselkedéssel nem értettünk egyet, magyarázzuk el, miért nem, és adjunk alternatívát, mit csinálhatna helyette.

Biztos sokakban felmerül, lám, mennyire messze van egymástól a való élet és az elmélet. Vajon kinek a száján nem csúsznak ki ilyesfajta mondatok, mint hogy „az őrületbe kergetsz”? Ha az ember ideges, márpedig a gyereknevelés során ez gyakran előfordul, aligha tudja mindig a legújabb lélektani eredményeknek megfelelően, szakszerűen előadni kritikáját.

Ráadásul, ha megnézzük a fenti mondatokat, ezek nem is a legdurvábbak közé tartoznak. A fenti példákat még el tudjuk képzelni egy alapvetően jó és szeretetteljes kapcsolatban is. Sokkal fájdalmasabb, ha a szülő száján olyasmi csúszik ki, hogy „ha ezt teszed, nem is szeretlek”, pláne, hogy „bárcsak meg se szültelek volna!”.

Az is árnyalható, amit a cikk kifogásol, hogy bűntudatra és félelemre nem szabad alapozni a gyereknevelés során. Azt hiszem, nincs egészséges személyiség ezek nélkül az érzések nélkül, ezek az érettség velejárói. A szégyen valóban nem támogatandó, ilyenkor az ember más előtt nem akar kínos helyzetbe kerülni, ez nem annyira autonóm érzés, ám a félelem előre jelzi, hogy valami rosszra készülünk, a bűntudat pedig, hogy olyat tettünk, ami értékrendünkbe ütközik.

Ha ezek túl erősek, megbénítják a személyt, gúzsba kötik és megkeserítik az életét, de a létezésükre szükség van. Az egészséges gyereknél pedig megjelennek ezek az érzelmek. A bűntudatra utaló jelek egyben annak jelzői, hogy kialakult a felettes én, a személyiségrész, ami immár belülről vezérli az embert, akkor is, ha nem fenyeget a lebukás vagy valamilyen külső büntetés veszélye.

Érdemes leszögezni tehát, hogyha a gyerek bizonyos helyzetekben fél (akár a szülő reakciójától), vagy bűntudatot érez, az nem jelenti, hogy a szülő hibát követett el. De valóban igaz, hogy jó, ha nem ez áll szülő és gyerek kapcsolatának középpontjában, ha nem az ezekkel való manipulációról szól a nevelés.