Hol vagytok, nagyszülők?

A nagymamák, nagypapák ma már nem otthon ülő nénik, bácsik, hanem dolgozó emberek, akiknek a munkán túl megvan a maguk önálló élete, szórakozása, baráti köre. Sokan szívesen töltenének heteket az unokákkal, de nincs rá idejük. S akadnak olyanok is, akiknek elég volt felnevelniük a sajátjukat, és nem vágynak arra, hogy ismét játszótereken ücsörögjenek, a kicsikkel barkácsoljanak, sütögessenek.

A második világháború előtt természetes volt, hogy több generáció lakik egy portán. Ma már a gyerekes fiatalok csak akkor maradnak a szüleik házában, ha anyagilag rászorulnak. Az pedig, hogy még egy korosztály, azaz a dédszülők is ott éljenek, még nagyobb kényszerűségnek számít. Hogy miért szakadtak szét a nagycsaládok, arról sokan sokat tudnának mesélni. Abban megegyeznek az elbeszélések, hogy mindenki magánéletre vágyott, arra, hogy magára csukhassa az ajtót. Tény: több ember között több a konfliktuslehetőség. A mérleg másik serpenyőjében viszont az nyom sokat, hogy a szülők könnyebben rábízhatják gyermeküket a velük élő nagyszülőkre, mint ha azok a város másik végében vagy éppen az ország másik szegletében laknának.

Közel él, mégsem ismer az unokám

„Amikor a fiam elveszítette a munkáját, a párjával felmondták az albérletet és hazaköltöztek. Ez akár kiválóan is elsülhetett volna, hiszen a menyemmel jól kijöttem, szorgalmas, segítőkész teremtés – kezdi a történetét az 58 éves Prorok Anna. Az asszony Veszprémben dolgozik könyvelőként. – Amikor megszületett az unokám, Bertalan, akkor kezdődtek a gondok. A fiataloknak ugyanis nem volt keresetük, csak a gyed és a családi pótlék, így, amit kellett, én vettem meg Bercinek. Közben arra sarkalltam a fiamat, hogy legyen férfi, ha kell, menjen külföldre dolgozni, csak tartsa el a családját. Így, utólag, kár volt beleszólnom, mert a fiam továbbra sem vállalt munkát, de Bercit egyre kevesebbet engedték a közelembe. Eleinte mindig akadtak indokok, később már azok sem: ha náthás vagyok, ne fogjam meg a kicsit, vagy éppen fáj a babának a hasa, csak a szülei kezében nyugszik meg. Ott éltünk egy lakásban, egymás mellett, mégis megtűrt idegenként kezeltek. Aztán elköltöztek. Kétutcányira lakunk egymástól, mégis csupán negyedévente találkozunk, akkor is főleg a menyemnek köszönhetem, hogy mehetek. Berci pedig, aki maholnap hatéves lesz, alig ismer.”

Szerető nagyi kerestetik

Anna nagyon vágyik valakire, akinek átadhatná a szeretetét. Egy kisfiúra vagy kislányra, akit játszótérre vihetne, akivel építőkockázhatna vagy sütögethetne. De mint mondja, az emberek zárkózottak, hirdetést nem mer feladni, a játszótéren pedig csak nem szólíthat meg senkit, hogy szívesen jelentkezne pótmamának.

Pedig sokaknak éppen erre lenne szükségük.

„A két lányom között 13 hónap a korkülönbség. Magam sem tudom, hogyan csináltam végig az elmúlt évet – meséli a 27 éves budapesti tanárnő, Szabó-Kiss Petra. – Édesanyámék tőlünk 290 kilométerre élnek. Amikor tudnak, hetente, kéthetente jönnek, de hát őket sem ugraszthatom, ha beteg a gyerek, hiszen még dolgoznak. Az anyósom pedig közölte, hogy ne haragudjunk, de most, hogy nyugdíjas lett, ő szeretne utazgatni, találkozni a régen nem látott barátaival, illetve a link férje után megtalálni a hozzá való férfit. Egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha az anyósom attól tartana, hogy az unokázás öregíti.”

Petra néha úgy érzi, szétszakad. A 7 és 8 éves lányainak a pénteket leszámítva mindennap van különórájuk, balettra, angolra és sakkra járnak, este ott a leckeírás, a háztartás. Arra már csak éjszaka jut ideje, hogy kijavítsa az iskolából hazahozott dolgozatokat, kivasalja a másnapi ruhákat. A férje segít, ahol tud, de alig van itthon, kamionosként dolgozik. Így anyagi gondjuk nincs, de állandó időzavarban szenvednek. Petra pedig lelkiismeret-furdalással küzd, hogy nem tud elég időt tölteni a gyermekeivel és ezt az űrt egy nagymama sem tudja pótolni.
„A nagyszüleim sajnos nem élték meg a dédunokáikat – folytatja Petra. – Pedig tudom, hogy legalább annyira imádták volna őket, mint engem. Gyerekkoromban gyakran elbicikliztem hozzájuk, akkor még nem kocsival hordták mindenhova a gyerekeket. Magunk közlekedtünk, nem félt senki attól, hogy ellopnak, elcsalnak bennünket. A nagyim ritkán játszott velem, inkább csak fél szemmel figyelt rám a háztartási munka mellett, de sosem kiabált velem. Akkor is csak összevonta a szemöldökét, amikor több kiló liszttel teleszórtam a konyhát, mert azt játszottam, hogy esik a hó. A nagyapám szótlan ember volt. Általában a műhelyében barkácsolt egyedül, de titkon gyakran meglepett valami aprósággal.”

A nagyi az, aki úgy gondolja, hogy tökéletes vagy

Bár a szülők gyakran haragszanak, ha a felmenők mindent megengednek az unokáknak, ám dr. Kozma Zoltán szerint ez így van jól. A klinikai szakpszichológus rávilágított: a nagyszülőknek már nem kell megbirkózniuk a gyerekneveléssel járó felelősséggel. Büntetlenül kényeztethetnek, szerethetnek, sőt, pótolhatják azt is, amit a saját gyerekeiknél elmulasztottak. A doktor úr szavaival cseng össze Betty Locke Imádlak Nagyi! című könyve is. Az amerikai írónő megkérdezte a gyerekeket és a nagyikat arról is, hogy szerintük mi a kényeztetés. Az egyik kicsi számára ez azt jelenti, hogy a nagyi ajándékokat hoz neki, és érdekes helyekre viszi el, a másiknak azt, hogy a nagymama odafigyel rá, és az ő oldalán áll. Valaki pedig azt mondta, hogy „a nagyi az, aki úgy gondolja, hogy tökéletes vagy”. A nagymamák közül a legtöbben egyetértettek abban, hogy az elkényeztetés definíciószerűen nem jó dolog, a jellem fejlődésében kárt okoz. Ugyanakkor az unoka kényeztetése más lapra tartozik. Úgy gondolják: a szülő dolga a nevelés, a nagyszülőé pedig a minden jóval való elhalmozás. Az írónő azt tanácsolja, a nagyszülők menjenek múzeumba, színházba a gyerekekkel, buszozzanak, villamosozzanak, kalandozzanak. Ha a nagyszülő messze lakik, olvasson fel, vegye fel egy CD-re és küldje el a mesét az unokáknak.

Dr. Kozma Zoltán szerint azonban nem mindig ilyen rózsaszín a kép: a szülők és az őseik megorrolhatnak egymásra. A vita sokszor a korkülönbségből adódik, hiszen a most 55-70 éves emberek máshogy szocializálódtak, mint a most 25-40 évesek. A fiatalok sokszor nem veszik jó néven, ha az idősebbek tanácsokat adnak nekik. Ahhoz viszont a fiatal szülőknek kell felnőniük, és éretten kezelni ezeket a helyzeteket, hogy ne veszekedésben csúcsosodjon ki a probléma. Az apáknak és anyáknak a lányuk, fiuk érdekében érdemes felülkerekedni a sérelmeiken, mert a gyerek személyiségfejlődéséhez sokat tesz hozzá egy jó nagymama, nagypapa.

A cikk a Családi Lap 2015/januári számban jelent meg.