Így beszélj gyermekeddel a halálról
A halállal nem az a baj, hogy van. Hanem az, ha nem tudjuk mi az, vagy úgy csinálunk, mintha nem létezne. De miért olyan nehéz beszélnünk a halálról?
A halállal nem az a baj, hogy van. Hanem az, ha nem tudjuk mi az, vagy úgy csinálunk, mintha nem létezne. De miért olyan nehéz beszélnünk a halálról?
Általában minden olyan témát hajlamosak vagyunk kerülni, amitől mi magunk is szomorúak leszünk. Nehéz a gyászt, a félelmet megélni, inkább megpróbáljuk elpalástolni, elnyomni, elmaszkolni magunkban. De a gyerekeknek érzékeny csápja van az eltitkolt, ki nem mondott érzésekhez. Ha anya és apa ennyire szomorú, és nem beszél róla, akkor ez biztos valami nagyon rossz dolog lehet, ezért én sem beszélek róla. Ezzel plusz terhet és aggódni valót teszünk a kicsik nyakába. Ha viszont azt tapasztalják, hogy bár nehéz és szomorú erről a témáról beszélni, de igenis lehet, akkor ők is könnyebben nyílnak majd meg, és mutatják meg az érzéseiket. Az érzelem pedig energia természetű, így hát áramolnia kell, nem szabad visszatartani.
Meggyőződésünk, hogy minden kérdésre kéne tudnunk a biztos választ, ezért kerüljük azokat a témákat, amelyekben bizonytalanok vagyunk. Pedig a halálról nincs igazán tapasztalatunk. Nagyi miért halt meg? Most hol van? Nem tudom pontosan. A halál nem az élet természetes velejárója, hanem tabu téma. Még a gyerekek játékát is leállítjuk, amikor belekeveredik egyik elemként – pedig tán épp igyekeznek megérteni, feldolgozni ezt a témát. Nincsenek valódi rituáléink a halállal való megbékélésre. A temetés mindössze egy szokás, ami inkább eltávolít, de nem segít feldolgozni a történteket. Sokan nem szeretteik körében, hanem magányosan halnak meg. Furcsán, félve, titkolózva bánunk veszteségeinkkel, és ezt adjuk át gyermekeinknek is, hogy az élet egyik legtermészetesebb velejárója – a halál – valami elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan dolog. Plusz félelmeket táplálva.
