Így fékezheted meg a verekedős, harapós kicsiket

Vajon a gyerekek esetében milyen minták, körülmények erősíthetik fel az életkorral járó, “természetesnek” mondható, általában átmenetinek bizonyuló durva viselkedést? Ugyanilyen izgalmas kérdés, hogy mi lehet a leghatékonyabb módszer a kis vadócok megfékezésére.

A stresszfaktor

Bizakodásra ad okot, hogy pusztán az idegrendszeri érzékenység, a megerősítés és a rossz minta nem elég ahhoz, hogy egy gyerek rendszeresen agresszíven viselkedjen. Ehhez az is szükséges, hogy bizonytalannak érezze magát, és alacsony legyen az önbecsülése.
A bizonytalanság leggyakrabban abból fakad, hogy a szülő maga is rosszul érzi magát a bőrében, ezért nem tud támasz, biztos pont lenni. A gyerek számára az is romboló, ha teljes kontroll alatt tartják (például mert a szülő túlfélti, vagy egyáltalán nem bízik benne), vagy, ha átadják neki az irányítást, olyan dolgokban is, amelyekért nem tud felelősséget vállalni. Szélsőséges példák: csak akkor szólalhat meg, ha kérdezik, illetve rábízzák a döntést, hogy melyik óvodába járjon. A legrosszabb pedig ennek a keveréke: a szülő néha szigorú, néha pedig engedékeny, néha tapad a gyerekére, néha pedig hozzáférhetetlen.
A másik nagy stresszfaktor az önbecsülés lerombolása: „csak a terhemre vagy”, „te úgysem tudod megcsinálni”, „dagadt vagy, ne egyél annyit!” Aki gyakran hall ilyesmit, annak folyton résen kell lennie, hogy mikor bántják, és erőből kell bizonyítania, hogy ő mégis valamire való. Ha máshogy nem megy, nyers erővel…
Ezek a gyerekek a kisebb súrlódásokat sem viselik el, olyan gesztusokat is támadásnak vehetnek, amelyek nem azok, vagy nem szándékosak. Akkor is robbannak, amikor mások észre sem veszik, hogy gond lehet. Szinte folyton a „harcolj vagy menekülj” állapotban élnek – ezt nevezik röviden stressznek.