Így fordítsuk javunkra a kamasz kritikáját

Az ember előbb-utóbb megtudja, mi a gyereke véleménye arról, jól sikerült-e a nevelése. Ha ezt nyíltan nem is fejezi ki, és sértődött megjegyzések formájában sem dörgöli a szülő orra alá, akkor onnan megtudható, hogyan beszél arról, ő majd milyen elvek szerint szeretné nevelni a gyerekét. Amiben persze benne rejlik, milyen hibákat akar elkerülni (amiket vele elkövettek), mit szeretne másképp. De a legtöbb anya, apa nem ússza meg ilyen indirekt célzásokkal: jellemzően a kamaszkor annak az időszaka, mikor a fiatal kritikusan nagyító alá veszi, milyenek a szülei, és ő hányféle nevelési hibának vált áldozatává, és meg is osztja észrevételeit az „elkövetőkkel”.

Erre a témára egyszerre igaz, hogy komolyan kell venni, mert ennek közös feldolgozása fontos a tini számára, és egyszerre igaz, hogy tudnia kell a szülőnek, hogy sok torzítás és igazságtalanság is lehet a visszajelzésekben, így nem szabad mindenféle megfontolás nélkül magára vennie az észrevételeket. A tini még nem élte át, milyen gyereket nevelni, és azt hiszi, pusztán a szülői elhatározáson és jóindulaton múlik, mennyire adekvátan reagált a szükségleteire anya és apa, milyen légkört teremtettek otthon.

Még jópár év fog eltelni, mire fokozatosan megérti, hogy a szülő maga is sebzett ember, aki csak abból tud adni, ami ő maga. Neki is megvannak a maga tökéletlen kötődési mintái, a maga vakfoltjai, nem ismeri önmagát tökéletesen: persze, hogy képtelen valami tökéletes szeretet- és törődéscsomagot adni a gyereknek. Aztán azt is sok év megérteni, hogy nem egyedül a szülőn múlik, mit ad. Például az, hogy mennyire nyugodt az élet őkörülötte, hogy kell-e szorongania az anyagi kiszolgáltatottság miatt, hogy milyen a párkapcsolat a szülők közt és még sok szempont befolyásolja, hogy képes-e megteremteni a biztonságos burkot a gyerek körül.

Amikor a tizenéves véleményt mond, az ítéletét úgy hozza meg, hogy abban minden oka és felelőse a szülő, aki, ha valamit elszúrt, amögött kevés a felmentő szempont a gyerek szemében. Anyát és apát talán kevéssé vigasztalja, de ez a jó hozzáállás ebben az életkorban! Ugyanis át kell mennie annak a feldolgozásán, hogy vannak gyerekkori élményei (mindenkinek vannak!), amik fájdalmasak, amik miatt szomorú és haragszik, és ahhoz, hogy végül minden a helyére kerüljön, át kell élnie a haragot, a dühöt, a keserűséget. Aki már az elején elkeni, hogy „kicsit keveset foglalkoztak velem, de megtettek minden tőlük telhetőt”, az sosem fog eljutni a valós elfogadásig.