Iskolába készülünk 4. – Oktatási módszerek és technikák

Az iskolában többnyire nem történik semmi. Mondják ezt otthon a gyerekek. A szülők mégis elképedve látják, hogy sokasodnak a betűk, számok a füzetekben.

Egyre többet kell lapozni a könyvekben. Mivel a kis nebulók nem tudnak szakszerű magyarázatot adni, mi is történik velük az órákon, íme, egy kis ízelítő arról, hogy milyen oktatási módszereket használunk az általános iskola alsó tagozatán.

Mielőtt pedig belefognék, szeretném leszögezni, hogy az egyes módszerek, tanulás-irányítási technikák többféle változata él a pedagógiai gyakorlatban. Az az iskola, ahol a gyerekek örömmel tanulnak és haladásuk jól látható, biztosan jó úton jár, függetlenül az ott alkalmazott módszerektől és technikáktól. Így a szülőknek biztosan nincs okuk aggodalomra.

Kezdjük azzal, ahogy mi is tanultunk: a frontális oktatás. Ezt mindannyian ismerjük. A tanár, tanító kiáll az osztály elé, és magyaráz, kérdez… stb. Ezt sokan nem tartják korszerűnek, de azt gondolom, igenis helye van az iskolákban. Vannak olyan új ismeretek, amiket el kell magyarázni, még akkor is, ha a további feldolgozás már esetleg más munkaformákkal történik. Nem beszélve arról, hogy fantasztikus pedagógusok tanítottak, tanítanak így, a nélkül, hogy mindenféle „csiri-biri” módszert alkalmaznának. Egyszerűen stílusuk, tudásuk magával ragadja, ragadta a diákokat.

A világ azonban változott, változik. A gyerekek már kevésbé viselik el, ha 45 percen keresztül „csak” ülniük kell, figyelni és feladatokat megoldani. A felgyorsult világ az oktatásban azt jelenti, hogy gyakrabban kell „történnie” valaminek, ami lehetővé teszi a diákok folyamatos figyelmének fenntartását. Így a diákok egyre tevékenyebben vesznek részt az órákon.

Az utóbbi években ezért újfajta tanulásszervezési eljárások kerültek előtérbe. Hangsúlyozni szeretném, hogy alábbiak nem a frontális oktatás helyett, sokkal inkább amellett érvényesülnek a mai magyar közoktatásban. A pedagógus szabadsága, hogyan dolgozik, mikor, milyen módszert, technikát alkalmaz.

A kooperatív tanulásszervezés tulajdonképpen egyfajta csoportmunka. Abban különbözik az általánosan vett csoportmunkától, hogy bizonyos szabályok köré rendeződik. Mindezt annak érdekében, hogy minden gyermek kivegye a részét a munkából. A legtöbb gyermek szeret így dolgozni, hiszen nem kell csöndben ücsörögni, sőt fel lehet állni, vagy feltérdelni. Nagyon jól fejleszti a gyerekek alkalmazkodó készségét, vitakészségét és sok-sok hasznos mindenfélét. Többféle változata van, és már egészen kicsi kortól el lehet kezdeni az alkalmazását.  Általában egy csoportban különféle képességű, illetve tudásszinttel rendelkező gyerekek vannak, így előtérbe kerül a segítségadás, a türelem, az empátia is.

A differenciálás latin szó, melynek jelentése különbségtevés. Számomra pedig azt jelenti (és itt kérek elnézést, ha ezt már előttem valaki mondta), hogy megadom minden tanítványomnak azt a segítséget, melyre szüksége van ahhoz, hogy önmagából a legtöbbet hozhassa ki. Itt nem csak a tanulási nehézségekkel küzdőkre, vagy lemaradókra gondolok. Szüksége van a kimagaslóan tehetséges, de az adott tantárgyból átlagos tudással rendelkező nebulóknak is, hogy éppen azt kapják, ami az ő haladásukat legjobban elősegíti. Differenciálni többféle módon lehet. Differenciálunk akkor is, ha bármilyen módon megsegítjük a gyermeket az órán. Egyénileg, neki adjuk a segítséget.  Megfogjuk a kis kezét, mert erre van szüksége. Látjuk rajta, hogy nincs ma jól, megengedjük, hogy leheveredjen órán a kis szivacsra. A példák sora, azt hiszem, végtelen.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!