Játszóterek egykor és ma

Lemegyünk a játszótérre! – hány és hány anyuka szájából hangzik el ez a mondat világszerte. Ha kimozdulunk a  gyerekkel a közelbe, teljesen természetesnek vesszük, hogy lépten-nyomon találunk legalább egy hintát vagy egy csúszdát, amin a gyerek játszhat kedvére. Pedig a játszóterek története egyáltalán nem olyan régen indult, mint gondolnánk.

Magyarországon a XX. század elején jelentek meg először olyan terek, amelyeket kimondottan a gyerekek érdekében hoztak létre. Ennek leginkább az volt az oka, hogy a gyereket évszázadokig nem kezelték „külön” a felnőttektől: miniatűr felnőtteknek tekintették őket, akiket már 5-6 évesen munkára lehet fogni, a felsőbb osztályokban pedig tanítani és ugyanazokat a társadalmi formákat és viselkedésmódot elvárni tőlük, mint a nagyoktól.

Éppen ezért, noha a gyerekek természetesen régen is kaptak játékokat, a napi mozgás, testedzés, a friss levegő fontossága nagyon sokáig nem kapott kellő hangsúlyt. A séta a társasági lét egyik jelentős eseménye volt a polgári és arisztokrata családok körében, amelynek során a korzón találkozhatott mindenki mindenkivel. Itt szövődtek a szerelmek, itt cseréltek gazdát a pletykák, itt beszélték meg az emberek életük legfontosabb eseményeit.

A gyerekek – gyerekek lévén – persze itt is rohangáltak (már amennyire a nevelőnők engedték nekik), ám tudatosan csak az 1860-as években merült fel az az igény, hogy komondottan a gyerekek egészséges fejlődése szempontjából hozzanak létre szabadtéri, jól végiggondolt tereket, ahol a gyerekek szabadon mozoghatnak, levegőn vannak és szép környezetben. A játszóterek első szorgalmazója a lipcsei Schreiber doktor volt, aki egészen komoly mozgalmat szervezett a gyerekek ilyen módon történő időtöltése céljából. Budapesten Bárczy István polgármester vállalta fel az új irányt, s vette bele a költségvetésbe 13 játszótér megépítését, ám a háború közbeszólt, s a tervezett helyekből csupán három valósult meg. 

A két világháború között és ’46 után a játszóterek gombamód szaporodtak – talán azért is, hogy a rettenetes évek után a rendkívül nehéz sorsú, traumatizált gyerekeknek egy kis örömet csempésszenek az életébe. A játszóterek ekkor rendkívül igényesek voltak, olyannyira, hogy területükön zuhanyzók, öltözők is épültek. Az ún. kísérleti játszóterek (pl., Városmajor, Köztársaság tér) nagyon híresek voltak, pedig az acélból készült hinták, csúszdák, libikókák fényévnyire voltak a biztonságos játékszer fogalmától. Mivel a 80as évektől erősen alábbhagyott az építkezési kedv, már csak a régi „szoci”, lepusztult játszóterek maradtak, amelyek szép lassan tényleg életveszélyessé váltak.

Néhány évizedes csend után (és főleg az EU-ba történő belépésünket követően) mindenféle szabvány és rendelet elfogadása után elkezdtek épülni a „gumipadlós”, műanyag játszóterek, amelyek, bár sablonosak, mégis, hívogatóbbak, mint régebbi változataik. Velük párhuzamosan kapnak egyre nagyobb teret a tematikus játszóterek  (ld. kerekegyházi Kerek Esztendő Mesepark, Zöld Péter játszótér, visegrádi Mátyás király játszótér, pesthidegkúti játszótér, stb.), amelyek kerettörténetre felfűzve alkotják meg az önmagán túlmutató játszóeszközöket, így formálva a gyerekek szellemét és lelkét  (is) a mozgás öröme mellett.