Játszótéri csetepaték

Réka szórja a kavicsot, Bence a többieken átgázolva csörtet fel a csúszdára, Panka pedig mindenáron játszani akar egy kislánnyal, aki inkább egyedül homokozna. A szülők pedig: ki, ki vérmérséklete szerint…

Ahogy a „nagybetűs életben”, a játszótéri, játszóházi konfliktusok közepette is megmutatkozik, hogy melyik szülő mit hozott magával, mi az értékrendje, hogy szemléli a világot. A gyerekek közötti összezörrenések elkerülhetetlenek, mivel a kicsik nincsenek tudatában annak, hogy mit várhatnak el a másiktól. A felnőtteknek viszont tudni illenék.

Hagyd, még kicsi!

A gyerekek többsége kisóvodás korig nagyon ritkán képes önmérsékletre, vagy arra, hogy elfogadja, ha valamit csak később tehet meg, később kaphat meg. Azt is nehezen fogadják el, hogy bizonyos játékkal nem játszhatnak, mert az más gyereké, de azt is, hogy egy másik gyerek szívesen játszana az ő játékukkal. Ilyentájt alakul az éntudatuk, az időérzékük, az empátiájuk, a késleltetési képességük és még egy sor készség, ami feltétele annak, hogy együtt tudjanak működni a többiekkel. Talcott Parsons amerikai szociológus fogalmazta meg ezt legjobban: az újszülöttek világra jötte rendszeresen ismétlődő barbár invázió. A kis barbárokból a körülöttük élők faragnak szocializált embert, hosszú évek alatt. A játszótéri konfliktusok azt jelzik, hogy ez a dolog nem megy egyik napról a másikra.

De vajon elég, ha csak megértjük, hogy a gyerekek a fejlődés adott szintjén nem képesek súrlódás nélkül meglenni a homokozóban? Szó sincs róla! Hiszen hogyan is tanulná meg másképp a békés egymás mellett homokozást, mint úgy, hogy megtanítjuk rá!

Az én gyerekem az én felelősségem

Ha az én gyerekem a kópé, az én dolgom, hogy véget vessek azoknak a tevékenységeknek, amelyekkel árt a többieknek. Ha szórja a kavicsot, és ezzel másoknak bajt okoz, akkor meg kell oldanom, hogy ezt ne tegye. Ehhez persze nem elég, ha a padról néha odaszólok, hogy „Réka, mondtam már, hogy ne szórd a kavicsot!” esetleg: „Még egyszer nem szólok, odamegyek, kipofozlak!”. Ez ugyanis többnyire nem hatékony, ráadásul a gyerek nem is biztos, hogy érti, hogy mit akarunk tőle, és az sem biztos, hogy érzi a dolog súlyát. Ha anya (apa) tényleg szeretne valamit elérni, akkor menjen oda. Nem, ne „pofozza ki”, hanem guggoljon le hozzá, és mondja el, hogy ezt nem szabad. Esetleg vegye ki a maradék kavicsot a gyerek kezéből, és kezdjen el valami mást játszani a gyerekkel. Vagy vigye olyan helyre kavicsot szórni, ahol másokat nem zavar. Ugyanez vonatkozik a lökdösődésre, a játékokon való huzakodásra, a verekedésre, és minden másra.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!