Kapunyitási pánik: ezért nem viszi semmire a gyerek

Amikor arról számol be egy fiatal felnőtt, hogy sehova sem halad, toporog, a saját színvonala alatt teljesít, például tíz éve jár egyetemre, de nem szerez diplomát, adatrögzítéssel keresi a kenyerét, holott felsőfokon beszél nyelvet, vagy harmincévesen otthon él, és a szülei tartják el, tehát, amikor ilyen példákat hallok, gyakran derül ki, hogy ezek a fiatalok gyerekként gyakran kaptak olyasféle dicséretet, hogy ők zsenik, csodálatosak, valami nagy dolgot fognak véghez vinni, rosszabb esetben: ők fogják felemelni a családot a sárból.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
egyensúly
2016. május 01. Vajda Boglárka

Amikor arról számol be egy fiatal felnőtt, hogy sehova sem halad, toporog, a saját színvonala alatt teljesít, például tíz éve jár egyetemre, de nem szerez diplomát, adatrögzítéssel keresi a kenyerét, holott felsőfokon beszél nyelvet, vagy harmincévesen otthon él, és a szülei tartják el, tehát, amikor ilyen példákat hallok, gyakran derül ki, hogy ezek a fiatalok gyerekként gyakran kaptak olyasféle dicséretet, hogy ők zsenik, csodálatosak, valami nagy dolgot fognak véghez vinni, rosszabb esetben: ők fogják felemelni a családot a sárból.


A fenti élethelyzetet nevezhetjük röviden kapunyitási pániknak is. Viszonylag új fogalom ez, arra használják, mikor a fiatal felnőtt megtorpan, benne reked a kamasz-gyerek létben, nem meri elkezdeni a felnőtt életét, vállalni az ezzel járó felelősséget. A felnőttséghez hozzá tartozna, hogy kialakít egy önjáró életmódot, hogy elköteleződik döntések mellett, például, hogy mivel fog foglalkozni. Azokat a fiatalokat, akik vonakodnak ezt megtenni, a környezet lustának, tehetetlennek szokta tartani. Holott gyakran a szorongás bénítja meg őket, és ők maguk szenvednek a leginkább.

És ha jobban megnézzük, nem azok teszik meg a legnehezebben a szükséges lépéseket, akik háta mögött a legkevesebb a támogatás. Jellemzően azt találjuk az ilyen történetek mögött, hogy irreális szülői elvárásoknak akarnak megfelelni a gyerekek, sokszor úgy, hogy maguk sem tudnak róla, csak némi utánagondolás hatására derül ki. Ezek a fiatalok egyszerűen nem értik magukat: ha jól teljesítettem eddig, most miért nem megyek el egy rendes állásinterjúra? Közben akár depresszió-szerű állapot is kialakulhat: levertség, motiválatlanság.

Ha jobban utánajárunk, azért érik be sokkal kevesebbel, mint ami a képességeikből kitelne, mert ha nincs valódi kihívás, a bukástól sem kell félniük. Ha valaki halogat, akkor addig is nem derül ki róla, mi történne, ha tényleg mindent beleadna, és megpróbálná a legtöbbet kihozni magából. Józan logikával azt hinnénk: hiszen épp az a cél, hogy kiderüljön. Csakhogy, ha nyilvánvalóan túlzó üzeneteket kapott a gyerek otthon, akkor ő maga nagyon is tisztában van vele, hogy nem fogja tudni beváltani a hozzá fűzött reményeket. Ezzel viszont nem esik jól szembesülni, és az is kockázatos, mit fog hozzá szólni a külvilág, akik eddig többet láttak bele.
 
„Legjobban attól félek, hogy kiderül, átlagos vagyok.” – nem egyszer hallottam ezt a mondatot. Ez a lehetőség pedig ijesztő annak, aki mindig azt hallgatta otthon, a gondolatai mennyire eredetiek, különlegesek, nemkülönben ő maga, és sokkal több van benne, mint másokban. Valakinek azzal indokolták a névválasztását, hogyha majd híres lesz, milyen jól fog hangozni a neve.
 
Van, akit azzal nyomasztanak, hogy minden generáció egyet előre lépett: nagyi megszerezte az érettségit, anya a diplomát, tőle a doktori a minimum elvárás. Egyes családokban nyíltan hangzik el, mit követelnek a gyerektől, a másik családban „biztatásként” („olyan tehetséges vagy, meglásd, híres és gazdag ember leszel!”), megint máshol csak a sorok közül olvasható ki, mit képzelnek a gyerek jövőjéről.