Karamellás tej

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.

A legidősebb vagyok egy négy gyermekes családban. De ez a család nem mindennapi módon született! Immár a harmadik iksz felé közeledem, magam is családalapításra készülődöm. De most a felnevelő-növelő családomról szeretnék vallani. Emlékeket felidézni? Hálából? Majd kiderül.
Szülőanyám a múlt ködébe vész, csak egy mindig homályos ablakra, meg egy nagy kutyára emlékszem: nagyon pici voltam még. A sokat fuldokló, asztmás kislányt nem tudta(?), nem akarta(?) nevelni, ezért bevitte az egyik budai csecsemőotthonba. Egy éves sem voltam még. Ott persze nem voltak fölkészülve egy ilyesfajta akcióra, és mondták neki, hogy az Alföldi utcai GYIVI-be vigyen be engem. De az intézmény vezetője, amikor az ablakból kinézett a bizonytalanul és csalódottan kifelé menő anyára, utánaszaladt. Úgy érezte, ez az asszony annyira nem tud mit kezdeni a csecsemőjével, hogy le fogja tenni egy utcasarkon. Ezért elvette tőle mégis, – és én így kerültem be a gyermekvédelmi hálózatba.

Jó emberek közé kerültem. A budai kis villában lévő csecsemőotthonban szerették a gondozók aprócska ápoltjaikat, a vezetők: orvos, pszichológus, főnővér egyaránt gyermekszerető emberek voltak. Később, már az örökbe fogadásom után többször meglátogattuk ezt a „kiindulópontot”, ahol folytatódott rövidke, de máris kalandos életem.

Sajnos, hiába volt a jó levegő, a gondos ápolás, az asztmás rohamok nem szűntek. Valami, VALAKI olthatatlanul hiányzott. Persze ezt akkor még nem tudja az ember, csak a teste jelez. Én is gyakran kerültem kórházba, s így újra meg újra azt éltem meg, a második otthonomból is kitettek. Azt mesélték, csecsemőként depressziós tüneteket mutattam, amikor bekerültem a kórházi osztályra, azt gondolta az orvos, hogy ez egy fogyatékos baba, annyira nem beszél, nem mozog, csak fekszik, akár egy darab fa. 
- Várjon csak egy kicsit, míg meglátogatja a gondozónője! – felelte a telefonba az otthon doktor nénije, amikor az orvos fölhívta őt a fogyatékosság gyanújával. És a nekem mesélt történet szerint, amikor a jól ismert gondozó néni meglátogatott, a „fogyatékos” baba felvidult, mosolygott, és be nem állt a szája, pedig még alig-alig volt szókincse…
Szülőanyám nem látogatott, a GYIVI-s feljegyzések szerint van egy bátyám is, de vele sem törődik. Így hát örökbe adhatónak nyilvánítottak. És tulajdonképpen innentől kezdődik a mostani, a nekem ajándéknak és örömtelinek tűnő, valódi életem.

Képzeljenek el egy húsz hónapos, épp járni tudó totyogóst, aki egy fehér, szőrme nyuszival alszik tizenvalahányad magával egy szobában, egy kis rácsos vaságyban. Ritkulnak az asztmás rohamai, de még nem gyógyult. Vidám, aktív és kedvence a paradicsomos krumpli… Meg a karamellás tej! Ez utóbbiból jelentős mennyiségeket magába tud tölteni… Ez a tény aztán életét eldöntő események felé sodorja!

Ugyanis egy anyaszívű, fiatal tanárnő meg a gyerekét kereste épp akkoriban, akinek otthont, családot, igazi törődést nyújthat.  Szerencsére a mi intézetünkbe küldték, és az én nevem volt a papírjára írva! Ő pedig – ahogy később mesélte – nagy szívdobogva jött, hogy megnézze azt a gyermeket, akit majd megmutatnak neki. Elmesélték a történetemet, a betegségemet, amiket rólam tudni lehetett, és aztán megnézhetett engem is. És most következik az azóta már százezerszer elmesélt, néhány pillanat…

Délutáni alvásból ébredtünk, uzsonnaidő volt. Karamellás tejet kaptunk, és mivel a kedvencem, hát én bizony repetát kértem, nem is egyszer. Épp a harmadik csészével ittam, amikor…
Nyílt az ajtó, hárman is jöttek, láttam a bögre felett! Kettőjüket ismertem: a doktor néni volt, meg a pszichológus néni – meg egy harmadik! Valahogy erős indíttatást éreztem, hogy elinduljak felé, még a bögrét is letettem. Úgy éreztem, réges-rég ismerem, hát odaszaladtam, és megálltam előtte. Csak amikor már közvetlenül előtte álltam, hökkentem meg: ismeretlen néni volt, de valahogy mégis ismerős, vagy talán vonzó? Csak bámultam rá csodálkozva, fölfelé – ő pedig mosolygott rám. Ebben a percben döntötte el: „ez az én gyerekem”.

Hogy is van ez a titok, amikor kétféle vágyakozás egymásba kapcsolódik? Nem tudom, –  de az ott dolgozók is csodálkoztak, milyen hamar kialakult kettőnk között a kötődés. Mert persze az efféle „angyali pillanatok” után azért nem lehet rögtön fölkapni egy csemetét, és hazaszaladni vele, hanem következik egy szoktatási időszak, amikor a csecsemőotthonban látogatja leendő gyermekét a szülő. Ez a mi esetünkben röpke két hét volt, a második héten már a kertbe, az utcára is kimehettünk. De eleinte egy kis különszobába vittek, és a gondozónő is velünk volt. Ott sok-sok játék, köztük babák is vártak, és nagyon élveztem a „különleges bánásmódot”.
Az első órában a gondozó néni ölébe hurcoltam a babákat, macikat, labdákat. Ő aztán egy idő után megunta, és így szólt: – Add az anyukádnak, ne nekem! – Tehát ez a néni az anyukám?! Talán valami ilyesféle dolog futhatott át az agyamon. De mit jelenthetett egy második éve felé tipegő kislánynak, aki már egy éve a csecsemőotthonban eszmélődött, az anyuka szó? Különös kérdés! Amikor a negyedik testvérem hazakerült, már kamaszodtam, tíz év van közöttünk. A vele való ismerkedés közben tapasztaltam meg, hogy bármennyire is csecsemőotthonban nő föl egy gyerek – ő féléves kora óta nem látta a szülőanyját, és ekkor már három és fél éves volt – , valahogy mégis tudja, hogy neki KELL LENNIE egy anyukájának meg apukájának, és bármit is csinál is, folyton az ajtót lesi, hogy mikor jönnek végre… Bizonyára én is így lehettem ezzel. Nem tudom, meddig tart ki ez a remény, ez a hit. De az az érzésem, akkor szerencsés egy gyerek, ha azelőtt talál családra, mielőtt ez a remény kialszik a szívében.
Az is érdekes, hogy anyukám hogy élte meg ezt az első alkalmat. Itt ugyanis egészen másként érzékeltük a dolgokat. Ő azt meséli, összerezzent a gondozónő mondatára: „Add az anyukádnak…” szövegre, és rémülten körülnézett, hogy hol van itt a baba anyukája? Percek teltek el, míg rájött, hogy a megszólítás neki szólt! Én pedig az első óra végére egyszerűen beültem az ölébe, karomban egy babával, és békés ujjszopásba fogtam…
Aztán eljött a pillanat, amikor a barátnője Trabantjával hazavihetett végre!

A családi krónika szerint elképesztően jó gyerek voltam – eleinte! Körbementem a szobában, rámutogattam a tárgyakra, és anyukám sorban mondta: ez anyáé, ez a tiéd… Várt egy kicsike asztal székkel, és rengeteg játék, babák, duplókockák, mesekönyvek, és persze kiságy. És várt a finom karamellás tej, meg a nagy tál szőlő, ami szintén a kedvencem a mai napig. De én olyan izgatott voltam, hogy nem bírtam enni – egyelőre. A lakásban se igen akartam megmaradni, mert azt gondoltam, hogy mindjárt elmegy az anyukám is, hiszen én csak a csecsemőotthont ismertem. Folyton mondogattam: „Séta, séta!”, mert az utóbbi időben a hosszú budai séták alkalmával lehettünk együtt. Új anyukám a csöppnyi, lakótelepi konyhában leült velem szőlőt szemezgetni, hogy végre megnyugodjak. A barátnő is elment, kettesben maradtunk. Lassan beilleszkedtünk egymás életébe. Nem adott bölcsődébe, tudta, hogy őrá van szükségem. Így hát mindenüvé cipelt magával, ahová csak mennie kellett. Babakocsi, kenguru, bevásárlókocsi, mindegy, én boldog voltam, hogy vele lehetek! Ő meg sugárzott a büszkeségtől, hogy ilyen kislánya van, mint én!
Bár azt javasolták neki, hogy három hétig ki se mozduljon velem a lakásból, és lehetőleg vendégek se jöjjenek, hogy egymáshoz szokjunk, de ezt nehezen lehetett tartani. Először is azért, mert én imádtam sétálni, és szerencsére alattunk volt egy játszótér, amit én láttam is az erkélyről. Ezért aztán folyton azt mondogattam: „Séta, séta, séta!” Ha nem lehetett kimenni az eső vagy a nagy hideg miatt, én a lépcsőházban lépcsőztem. A harmadikon laktunk, tiszta és meleg volt a lépcsőház, én meg olyan pici voltam, hogy a lépcsők mászókának tűnhettek, mert imádtam rajtuk le s föl csúszni-mászni.  Másodszor azért, mert a nagy család, és a barátok serege mind látni akart engem, én pedig nagyon élveztem őket, nem voltam félős baba. Ráadásul mindegyik csokit hozott, sőt, a jól értesültek szőlőt is… Így teltek az első hetek – hónapok.

Aztán tél lett, hó és szánkózás – és megfázás. Meg az első asztmás roham. Fuldoklás, rémület, kórház, persze éjjel. Anyának kellett lefognia, hogy beadhassák a vénás injekciót, a hörgőtágítót. Én persze csak azt éreztem, hogy bántanak, és döbbenten néztem rá: Miért hagyja? És emlékszem az arcára kiülő fájdalomra. Ő is tudta, hogy ezt gondolom. Kórházban kellett maradnom. Tehát megint elhagytak…! Honnan is sejthetné azt egy ilyen csöpp emberke, hogy mindez elkerülhetetlen. Akkoriban még nem volt lehetőség arra, hogy az anyukák bent maradjanak a kisbabájukkal a gyermekkórházakban. Amikor aztán végre hazaengedtek, nem bírtam elaludni. Attól félhettem, hogy megint „eltűnik” az anyukám. Ezért aztán anya maga mellé vett az ágyába. De nekem még ez sem volt elég. Elhelyezkedtem a hasán, a fejem pont a szíve fölött: no, ez már jó volt! Bekaptam az ujjam és végre elaludtam. Gondolom, anyukám túl sokat nem aludhatott. Már csak azért sem, mert én időnként fölébredtem, ő szinte mozdulatlanul tartott, én pedig fölsóhajtottam: 
„Itt a mama!” – és aludtam tovább. Különös dolog a szenvedés: ezekkel az élményekkel még csak sokkal erősebben megeredtünk egymás sorsában. Ő mindig azt mesélte: akkor szültelek újra, a magaménak…

Azt mondták az orvosok, ki lehet nőni az asztmát. És valóban: három éves koromra már alig volt nyoma, öt évesen teljesen kinőttem, szerencsére. Ez annak is köszönhető volt, hogy egy megértő doktor néni segített abban, hogy otthon kikezelhető legyen a rosszullét. Nem kellett minden kórházi kezelés alkalmával megélnem az elszakadást. Az anyátlanságot. Addigra már testvéreim is voltak. Anyukám örökbe fogadott egy féléves kisfiút és egy két éves kislányt. Nagycsalád lettünk. Bár vérszerinti kötelék nem fűz össze minket, mégis sokkal erősebb összetartozás élmény az a tény, hogy együtt nőttünk föl. Bár már mind a hárman fölnőttek vagyunk, mégis mindannyian úgy érezzük: nincs senki, aki ennél közelebb lehetne hozzánk, mint mi, testvérek. Persze anyukánkon kívül, aki az igazi lett, a valódi „édes”.

A negyedik testvérünk egy kicsit mindig „öcsi” marad, mert ő afféle kései gyerekként került a családba, és mi ketten, nagyobb lányok folyton dédelgettük, élveztük az anyáskodás lehetőségét, szükségességét. Ő is sokat volt beteg, sokat volt kórházban. De mára ő is meggyógyult.
Középiskolás éveinkben, felnőtt éveink elején nekünk is rengeteg kísértés és feldolgozhatatlannak látszó esemény jött szembe az úton. Kevés fiatal van, aki ezt kikerülheti. Sokszor estünk el és álltunk föl újra, talán túl sok kanyart tettünk, és nagyon fájdalmas, elbizonytalanító volt szembesülni az eredetünkkel, a hajdani szüleink elutasításával. Ezt teljes súlyával csak felnőttként fogja föl az ember. Talán ez egy egész életre szóló program, nem könnyű megbocsátani, de a javán túl vagyunk, azt hiszem. Megtartó és erőt adó szeretetet kaptunk anyukánktól, és olyan értékrendet, amely bevilágítja azt az utat, amelyen elindultunk, amelyen járunk nap mint nap. És jó élni egy mindig nyüzsgő, életteli nagycsaládban!

Álljon itt egy vers befejezésül, amit az anyukámnak írtam, tizenhárom éves koromban, anyák napjára:

Ez te vagy és én

Könnycsepp lennék, amikor sírsz,
végigfolynék arcodon.
Napfény lennék, hogyha fázol,
megcsillannék hajadon.
Szellő lennék, ha forróság van,
enyhíteném meleged.
Madár lennék, ha magadban vagy,
csiripelnék teneked.
Bohóc lennék, ha szomorú vagy,
barát, ha magányos.
Álom, hogyha alszol,
szép, nyugodt, vagy talányos.
Víz lennék, ha inni vágynál,
enyhíteném szomjadat.
Templom lennék, ha imádkoznál,
kitárnám a kapumat.
Tücsök lennék, ha zenét kívánsz,
ki kertedben hegedül.
Társad lennék, ha nincsen senkid,
sosem lennél egyedül.