Keserű pirulák a gyereknevelésben: az elengedés

A gyereket nem magának neveli a szülő. A mindennapokban ezt a fájó tényt nem kell mindig tudatosítania a szülőnek, csak egy-egy alkalommal dörgöli az orra alá az élet.

Nem is fájdalmas, amíg ez csak elméleti tudás. De vannak pillanatok, döntések, mikor egészen kézzelfoghatóvá válik. Azon múlik, jó döntést hoz-e a szülő, hogy elfogadja-e: sok ajándékkal, örömmel jár a gyermeknevelés, de végül az igazi, érett gyümölcsök nem az övéi lesznek. A gyermeké magáé, a párjáé, gyerekeié, és még sokaké, akivel kapcsolatba lép.

Nagyon különböző, hogy ki mikor éli meg először, fáj, hogy olyasmire kell felkészítenie a gyermeket, ami tulajdonképpen a tőle való távolodást segíti. Hiszen arra tanítja (jó esetben) a szülő a gyermeket, hogy őrá ne legyen szükség.

A klasszikus, sokat emlegetett, filmekben, regényekben is feldolgozott eset, mikor az ember fia, lánya bemutatja a párját. Vajon miért van olyan sok anyósvicc? Minden ok meglenne rá, hogy az anyósok és vejek, menyek jóban legyenek, ezt diktálná az a logika, hogy „a barátom barátja nekem is barátom”. A szülő szereti a gyerekét, a gyermek szereti a választottját, a szülőnek is jóban kellene lennie a választottal, ugyebár. Így lenne bizonyára, ha az illető nem hozná el egy korszak végét: a gyermek most már nem a szülőkhöz tartozik, hanem a párjához. Megmaradhat persze a jó kapcsolat, de a család már nem ők lesznek.

Nem mindenki éli meg szülőként szomorúan ezt a változást, de nem baj, ha valamiféle gyászt átél, mert ez azt jelenti, felfogja, hogy történik valami, és reagál rá. És mennyire gyakori, hogy nem hajlandó észrevenni az apa, az anya a változást (ha egyedülállóként nevelte a gyermeket a szülő, még nehezebb ez, ha egyetlen gyermeket, akkor nehéz csak igazán)!