Kórházi szülések: kit érdekelnek az anyák?

Ma a világ legerősebb országában, az Egyesült Államokban a nők elképesztően kevés beleszólási joggal rendelkeznek a saját gyermekük születését illetően. Annak ellenére, hogy az amerikai kormány a legtöbb pénzt az orvosi ellátás modernizálására költi, a szülő nők jóval nagyobb eséllyel halnak meg Amerikában, mint bárhol máshol a fejlett országokban, sőt: az USA olyan, egyáltalán nem a fejlettségéről híres helyeket is megelőz halálozási arány tekintetében, mint pl. Albánia.

A probléma részben abból fakad, hogy hatalmas a szakadék aközött, ami a tudomány szerint optimális szülési körülménynek számít és aközött, ami ennek a természetes folyamatnak a javát szolgálja. Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a vajúdó anyának egyáltalán nem válnak előnyére a rendszeres belső vizsgálatok vagy a folyamatos monitorozás, mégis, a legtöbb kórházban éppen az ellentétét javasolják, írják elő és teszik kötelezővé az anyáknak, mint ami a legjobb és a legbiztonságosabb lenne számukra.  

Természetesen az orvostudomány sokat tud tenni azokért a nőkért és kisbabákért, akiknek valóban szükségük van különböző beavatkozásokra, de nagyon sokszor fordul elő, hogy az orvosok teljesen természetesen és zökkenőmentesen zajló szülési folyamatokba avatkoznak be, és generálnak olyan problémákat, amik a “segítségük” nélkül meg sem jelennének.

Az orvostudomány ma úgy tekint a szülésre, mint egy számos veszélyfaktorral bíró orvosi procedúrára. A történelem során a nőket mindig is bábák segítették szüléseik során, ám a mai kórházakban a bábák (dúlák) jelenléte kivételesnek számít, nem pedig normálisnak, alapvetőnek. Az orvosok a modern műszerekben hisznek és mindent megtettek az idők folyamán, hogy kizárják a sokezer éves tudást, amelyet a nők és az őket segítő bábák, dúlák felhalmoztak. Szakértelmükre és emberi hozzáállásukra nem kíváncsiak az orvosok és sebészek, akik eseteket látnak el és tankönyveikre hagyatkoznak, miközben réges rég nem látják meg a szülés és a szülő nő csodáját.

Az amerikai Farm Midwifery Center társalapítója és bábája, Ina May Gaskin a 70-es évek óta kísér szüléseket és segít világra babákat minimális beavatkozással. A farm otthonos, békés, megnyugató hangulatát évente sokezren választják: az egész világról utaznak ide nők, hogy itt hozzák világra gyermekeiket, ahol a császármetszések száma kevesebb, mint 2 százalék (szemben az USA 32,8 százalékos arányával), a csecsemő- és anyahalálozás aránya pedig 0 százalék…

A szülő nők szükségletei nem sokat változtak a századok során és egyre inkább egyértelművé válik, hogy a jelenlegi kórházi körülmények egyáltalán nem biztosítják azt a lelki támogatást és gondoskodást, amire egy vajúdó nőnek szüksége lenne. Éppen ezzel magyarázható, miért van egyre nagyobb igény a független dúlákra: jelenlétük egyértelműen és jelentősen csökkenti a szülés körüli kockázatokat. A kórházakban a nőket megfosztják attól a lehetőségtől, hogy ösztöneikre hallgathassanak: az orvosok nem tisztelik őket, nem bíznak bennük és nem értik meg őket.

A szüléssel kapcsolatos kórházban használatos fogalmak, kifejezések magukért beszélnek: az orvos úgy fogalmaz, hogy “ma öt szülésem volt”, a nőknek pedig megmondják, hogy korai-e még szülnie, vagy már késésben van, hiszen az orvosok kiszámolták, pontosan melyik napon kell szülnie annak a nőnek, miközben a nők mindössze négy százaléka szül éppen aznap, amikor “előírják” neki.
Ha pedig a szülés nem mentes a komplikációktól, senki nem foglalkozik az anyák (és a babák) szülés közben és után átélt traumáival, miközben sokszor elhitetik a nőkkel, hogy a gondos orvosi beavatkozás nélkül nem is tudtak volna szülni. A kórházak és a “modern orvostudomány” megfosztotta a nőket a szülés élményétől. Egyre több a beavatkozás, de érdekes módon az orvosokat nem érdekli, hogy egyre több a komplikáció is, amely aztán generációkon át cipelt traumák sorát generálja.

Mindeközben a gyermekszülésnek az erő forrásának kellene lennie, amely felvértez az anyasághoz szükséges energiákkal és tudással. Néhány természeti népnél még mindig így tekintenek a szülésre, ám a mi kultúránkban réges-régen nem ez a jellemző…