Lángoló olajkutak – 1. rész

Minden gondos szülő nagy öröme, ha látja, hogy gyerekei jól teljesítenek az iskolában, s aztán az életben is. A háborús nemzedék szülei gyakran látták fiaikat az iskolapadból vagy éppen szépen induló karriereket megszakítva a frontra menni. Ahonnan aztán nem kaptak híreket.

Temesvár, 1914 ősze, tartalékos tisztképzés a tüzéreknél. Sok lelkes fiatalember, aki tenni akar valamit a hazáért. Az okokat innen 100 évvel későbbről nehéz felfejteni: őszinte hazaszeretet, kalandvágy, naivitás. Ezek a fiúk olyasmivel néznek szembe, amire nem lehet felkészülni: egy sohasem látott anyagháborúban fognak harcolni, ahol gondoskodniuk kell az embereikről és a feladatok végrehajtásáról. Mindenki lelkes, mindenki szorgalmas, mindenki tettre kész. Önkéntesek.

Az egyik asztalnál két tisztjelölt ír valamit minden szabadidejében – amit nem ágyúvakarással, rendgyakorlatokkal vagy éppen lövöldözéssel töltenek. Egy napon Bécsből távirati parancs érkezett: onnantól üresen maradt az asztaluk és a tüzértanfolyamon soha senki nem hallott többet felőlük.

A két fiatalember

Egyikük Gondos György, a másikuk dr. Simon Mihály Pál. Gondos György egy a műszaki dolgokban jártas fiatalember, aki miután kijárta hazai iskoláit bejárta a Közel-Keletet. Egyiptomban egy jó nevű angol olajcégnél dolgozott. A szorgalmas, terhelhető, sok nyelven beszélő, tehetséges fiú gyorsan bedolgozta magát az olajszakmába a termeléstől egészen az értékesítésig. A Szerbiának szóló hadüzenet híre fúrómesterként érte. Azonnal odahagyott mindent és elindult haza. Mire hazaért a háború világháborúvá változott: hadban álltunk Angliával is.

Önkéntesként tiszti tanfolyamra került, ahol összetalálkozott a jogvégzett dr. Simon Mihály Pállal – az egyetemi lapok egyik szerkesztőjével, a diákélet népszerű alakjával. A nehezen barátkozó fiatalember neki mondta el először mindazt, ami Egyiptom óta nyomasztotta. Pontosan tudta, hol lehet odaütni az angoloknak úgy, hogy fájjon. Egyebek mellett az Adriát blokád alá vevő angol hajókat, de a brit repülők nagy részét is az egyiptomi olajkutak, benzingyárak és „rafinériák” táplálták. Ugyanakkor rendkívüli hálát érzett addigi munkáltatói iránt, akik jó fizetést adtak neki és sokat invesztáltak tanulmányaiba. Sokat beszélgettek, s arra jutottak, hogy ebben a kérdésben nem dönthetnek egyedül. Kidolgoztak egy részletes tervet az egyiptomi olajkutak elleni szabotázsakcióról, számbavették a szükséges erőket, a felszerelést, s legfőképpen az elérhető eredményeket.

dr. Simon Mihály és Gondos György

Fotó: A kémkedés története II.

Ezután kihallgatásra jelentkeztek a pótüteg parancsnokánál, egy idős alezredesnél, aki néhány mondat után beletekintett a papírokba, majd táviratozott Bécsbe. Postafordultával jött a sürgöny: azonnal jöjjenek a császárvárosba. Itt, az Evidenzbüro sokat látott stratégái, titkos ügynökei, kémelhárítói nagy lelkesedéssel fogadták őket.

Miután a tervet minden irányból megvizsgálták s jóváhagyták, a két önként jelentkezőt bízták meg a terv végrehajtásával. Gondos részvétele magától értetődő volt, dr. Simont, aki az első pillanattól a vállalkozás részese volt, fontos feladattal bízták meg: egyebek mellett szervezőkészségével és nem utolsósorban jogi tudásával neki kellett képviselnie a cs. és kir. érdekeket a szövetségesek előtt.

Az elhatározástól kezdve az események felpörögtek. A fiúk a legnagyobb titoktartás mellett indultak el – még szüleiknek sem mondhatták meg, hová indulnak. A családnak be kellett érnie azzal, hogy veszélyes vállalkozásra küldi őket a haza és a király. Aztán elutaztak és hír sokáig nem érkezett felőlük.

Kezdődik a kaland

A kaland Jeruzsálemben kezdődött, ahol fel kellett deríteni az Egyiptomba történő átjutás lehetőségeit. Ebben komoly segítséget kaptak az oszmán és az időközben felvonuló német seregtől – bár jövetelük igazi célját csak néhányan ismerték. A Sínai-félsziget nagy része az oszmán szultán és az angol király birodalmának határterületén a senki földje volt, amelyen helyi törzsek és rablóbandák osztoztak. A sivatag nehézkessé tette egy nagyobb csoport mozgását, hiszen nagyobb mennyiségű ivóvíz vagy élelmiszer beszerzésére gondolni sem lehetett. Ugyanakkor kellett az erő, hogy ezen a teljesen más kultúrájú, rendkívül bonyolult kapcsolatok által meghatározott törzsi területeken átvergődjenek és aztán a célnál elvégezzék a rájuk bízott feladatot. A félsziget után jött a neheze: át kellett kelni a Szuezi öblön, hogy az olajkutak közelébe férkőzhessenek.

2015 januárjának első napjaiban érték el Akkabát, ahol csatlakozott hozzájuk Husszein Query bég, szenusszi sejk, a prófétával rokon család egyik sarja, korábban az egyiptomi hadsereg őrnagya volt. Származásának tekintélyével, kitűnő retorikai képességével, s nem utolsósorban helyismeretével volt hasznukra. A szolgálat vezetésére Hanefi effendi, a konstantinápolyi katonai iskola utolsó éves növendéke vállalkozott: nagyon rövid idő alatt össze kellett ráznia, és jó fegyelmi állapotban tartania a csapatot, amelynek szervezését megkezdték. Végül 50 próbált – bár meglehetősen nehezen fegyelmezhető – arab harcossal, 25 válogatott török tisztessel és katonával indult meg a csapat Nachl-ból. A vállalkozásnak a Szuez ellen induló oszmán-német támadás adta meg a hátteret.

Expedíció váratlan fordulatokkal

A csapat 1915. január 20-án érte el Tor városát, ahol balszerencséjére angol hadihajókat talált. Gondos remek taktikusnak bizonyult. Éjszakai rajtaütésekkel nyugtalanította a nagy túlerőben lévő, bár nem túl nagy meggyőződéssel partra szállt tengerészeket, de a város tartós elfoglalására a hajóágyúk miatt nem gondolhatott. A több mint két hétig – olykor rendkívül szellemesen – zajló csatározások alatt a helyzet drámaira fordult. Az angol cirkálók szétlőtték a kikötőben lévő vitorlásokat, fogytán volt az ivóvíz és az élelem, s bár a közeli Szent Katalin kolostorból érkezett némi utánpótlás, cselekedni kellett.

A csapat útja

Fotó: A kémkedés története II

A helyzet alapos mérlegelése után Gondos kiválogatta 20 legjobb emberét és tovább ment Abu Selimába, hogy onnan próbálja meg az átkelést. A terv szerint a többiekkel addig dr. Simon Tor előtt marad és továbbra is nyomást gyakorol a kikötőben lévő angol hajókra.

Gondos naplójában így rögzítette az Abu Selimánál történteket: „(…) 20 emberemmel elindultam és kétnapos erőltetett menet után éjszaka a város elé értem. A támadást éjjeli 2 órakor kezdtem meg. Az egyik beduin a függővasút állványára mászott fel, ahonnan homokkal teli hordókat dobott le, ami igen nagy zajt csapott. Erre az ellenséges katonák hanyatt-homlok arra a hajóra menekültek, amely a kikötőben horgonyzott. A gyárban dolgozó angolok is mind ezen a hajón laktak, amely azonnal felszedte horgonyát és teljes gőzzel elillant. Amíg én a zsákmányt összeszedtem, az alatt egy angol ágyúnaszád érkezett be. Embereim, akik a kikötőben szanaszét voltak, futásnak eredtek a hegy felé, amely a kikötő közvetlen közelében van. Csak két török maradt mellettem. Élelmiszereink a tengerparton fekvő házak egyikében maradtak. Abban a tudatban, hogy ha az angolok partraszállanak, elveszik élelmiszereimet és vizem sem lesz, kétségbeesett elhatározásra jutottam. Az első ellenséges tisztet, aki partraszállott, magam lőttem le, amire a tengerészek magukkal vivén tisztjük hulláját, sietve visszatértek az ágyúnaszádra, amely azután el is távozott a kikötőből.(…)”

Az éjszakai harc már akkor sem volt életbiztosítás:

„Ekkor, két emberemmel élénken lőni kezdtem az ellenséges hajót, amire a többi embereim, hallván a lövések zaj át, tévedésből, hogy én is az ellenséges csapathoz tartozom, reám is lőni kezdtek. Ekkor egyik ujjamon is megsebesültem. Erre mindazt, ami számomra értékesnek látszott, orvosságokat, delejtűket, sátrakat stb. magamhoz vettem és elpusztítottam mindazt, ami számomra értéktelennek látszott, nehogy bármi is visszakerüljön az angolok kezére. A konzerveket és gyógyszereket a birsebai és nachli kórházaknak adtam át, amelyek rendkívül megörültek az értékes anyagnak”.

A cikket hamarosan folytatjuk!

Felhasznált irodalom:

A kémkedés története II. szerk. Pilch Jenő. Franklin társulat é.n.

nemes Walzel Kelemen m. kir. ny. huszáralezredes: Kémszolgálat a háborúban. Egy hírszerzőtiszt emlékiratai. Sopron, 1939