Legyünk megértőek magunkkal!

Hányszor érezzük úgy, hogy ha azt tennénk, mondanánk, ami t helyesnek tartunk, megsértődne a barátunk, ezért inkább nem tesszük. Ezért viszont a feleségünk haragszik meg, tehát ez sem jó megoldás. A harmadik esetben viszont a főnökünkkel kerülhetünk összetűzésbe. Ez akár odáig is fajulhat, hogy az illető szinte cselekvésképtelenné válik a további megoldási lehetőségek híján és úgy érezheti teljesen beszűkült az élettere. A jó hír, hogy van kiút. Feri atya mai előadásában erről is beszélt.

Mire van szükség  az önfegyelem kialakuláshoz és fejlődéséhez?

Az önfegyelem kialakulásához érzelmi biztonságra van szükség, a felnőttek gondoskodó figyelmére ahol a szülő jelen van és elérhető. Olyan környezetre van szükség, ahol lehet hibázni, akár többször is. Legyen lehetőség tanulni a hibákból. Ahol tilos hibázni, nem tudjuk végigvinni azt a tanulási folyamatot, amelyben elég szabadok és felelősek vagyunk, közben megértjük, hogy minek mi lesz a következménye. Ebben a folyamatban a szabadságunk, a megértésünk, és a felelősségtudatunk együtt fejlődik.

Az erőszakmentes kommunikáció egyik alap pillére, hogy ne fenyegessük a gyerekeket szülőként, pedagógusként, hanem világítsunk rá, hogy mik lesznek a következmények. A jutalmazás-büntetés autoriter életforma egyáltalán nem fejleszti az önfegyelmet, éppen ellenkezőleg. Ezzel éppen elveszítjük a tevékenység iránti figyelmünket, mert azzal foglalkozunk, mi lesz a jutalom, vagy éppenséggel a büntetéstől kezdünk félni. Az önfegyelemhez alapvetően  hozzátartozik, hogy képes vagyok magamat motiválni. Az önmotiváció kifejlődését nagymértékben gátolja a  büntető-jutalmazó légkör.

Akik igazi  spirituális mélységekben-magasságokban élnek, őket jellemzi a figyelem fegyelmezettsége, de nem félelemből, hanem mert nagyon erős belső motivációval rendelkeznek. Egy kutatás szerint a különböző világvallások jelentősebb képviselőire egyaránt jellemző tulajdonságok között első helyen szerepelt a figyelem fegyelmezettsége.

Az önfegyelmezés világához hozzátartozik még az együttműködés, illetve a béketeremtésnek és a konfliktuskezelésnek a képessége. Érdemes megtanulni az erőszakmentes kommunikációt, hogy készségszinten alkalmazva hogy ezáltal a konfliktusokban béketeremtőként tudjunk jelen lenni. Korábban társkapcsolati összefüggésben már volt erről szó. A társkapcsolatban való elégedettséget alapvetően meghatározza a konfliktuskezelés minősége. Tehát ez a társkapcsolatban is így van. Ha valaki a konfliktusait csak jégcsákánnyal tudja elrendezni, biztos, hogy nem békét fog teremteni maga körül.

Fontos még a bizalmi légkör is az önfegyelem kialakulásához. Hogyan tudok adni annyi bizalmat, ami kézzelfoghatóvá teszi a szabadságot. Ha nincs bizalom, nem tapasztalható a szabadság. A bizalom légkörében egyszer csak tapasztalhatóvá válik a szabadság. Ez kapcsolatba kerül a felelősséggel, és lehetővé válik annak a rendszere, ahol tanulni tudunk a saját hibáinkból, miközben szabad tévedni. De ez nem egy kontrolláltan, ellenőrizetlen, határtalan világban zajlik. Hanem egy odafigyelő, gondoskodó, érzelmi biztonságot adó, együttműködésre ösztönző, belső motivációt serkentő világban.

Mit tehetünk az önnevelésünkért?

Igyekszem megértőnek lenni. Nem csak meg akarom érteni magam, hanem megértő is akarok lenni. A kapcsolatokban hiányt okoz, ha megértjük a másik problémáját, de mégsem vagyunk megértőek. Pl. elmegyek egy dokihoz, aki  érti ugyan, hogy mi a panaszom, orvosi szempontból érti a problémát, de mégsem tapasztalom részéről, hogy megértő lenne.   Azzal az érzékenységgel kellene a folyamatainkat fölfedezni, hogy el tudjuk fogadni azt is, hogy valami nem úgy van, mint ahogy azt gondoltuk, és értelmeztük. Ehhez azonban szükséges az őszinte kíváncsiság.

Fölhagyok önmagam bántalmazásával

Folyamataimat megértve ráébredek, hogy pont azt teszem, ami a sérültségeim miatt hiányzik, vagyis megállok, és a késztetés és a cselekvés között elkezdek gondolkodni. Megértő szándékkal, gyermeki kíváncsisággal kérdéseket kezdek el föltenni és észreveszem, hogy hogyan bántom magam. Pont azt teszem, ami a legnehezebben megy. Rá fogok jönni, hogy amit eddig gondolkodásnak hittem, az nem az, hanem csak a berögződött, begyakorolt sémák öntudatlan ismétlése. (Már megint milyen béna vagy! Nem igaz, hogy nem tudsz időben elindulni! Már megint nem tudsz uralkodni a nyelveden, stb) Ha egy kicsit is gondolkodnék magamról, nem mondanám ezeket.

Lehetőségünk van szembenézni az el nem fogadott részeinkkel. Először az a stratégiánk, hogy mivel ezek keserítik meg az életünket, irtsuk ki őket gyökeresen, száműzzük az életünkből. Ez annak a szülőnek a logikája, aki a gyerek haragjával, agressziójával, szorongásával , szégyenével nem tud mit kezdeni. Ezen túllépve megengedhetem magamnak, hogy én most szorongok. Csak van benne valami jó, hiszen ok nélkül semmit sem tesz a lélek. Vagy pl. haragot érzek. A harag jó gyógyír arra, hogy a fájdalmat átéljük. Ha attól félünk, hogy ebbe a fájdalomba bele fogunk pusztulni, gyakran a haragunk agresszióba csap át, mert akkor nem csak a fájdalmat nem kell érezni, még cselekvőképesek is vagyunk. Így csökkentem a saját fájdalmamat. Ez azonban nem megoldás, csak helyi érzéstelenítés. Önnevelésünk kulcsa, hogy miután szembenéztem ezekkel az el nem fogadott részeimmel, elkezdek megértő lenni magammal.

Önzés, vagy önmagam vállalása?

Az önnevelés során eljuthatok oda, hogy akkor is engedélyt adok magamnak, hogy cselekedhessek magamért, ha az másokból negatív érzéseket vált ki. Ennek következtében sokan kifogyva az ötletekből, megoldási lehetőségekből, teljesen cselekvőképtelenné válnak: „ Ezt nem tehetem, mert megharagszik a  barátom, ezt meg azért, mert a feleségem haragszik meg, stb.” Hogyan tudok úgy tenni magamért, hogy az másokban csak pozitív érzéseket keltsen? Előbb utóbb a kör bezárul és rá kell jönnöm, ez lehetetlen. Nem tudunk mindenkinek megfelelni. Az viszont hihetetlen nagy belső szabadságot tud adni, ha engedélyt adok magamnak arra, hogy tehessek magamért valamit, akkor is, ha az másokban negatív érzéseket fog kiváltani. Ez nem egyenlő az önzéssel! Majd, amikor látom, hogy negatív érzéseket vált ki, nem kezdem el a begyakorolt sémát mondani magamban: „Hogy lehetsz egy ilyen ember, megint ugyanazt csináltad!”, „Hogy képzeled te ezt, te neveletlen kölyök!” Ez sokkal fontosabb a fejlődésünk szempontjából, mint ahogy így néhány mondatban el lehet mondani.  Arra azért jó felkészülni, hogy a környezetünk  törvényszerűen úgy fog reagálni, hogy „Te eddig is önző voltál, most meg még fel is szabadulsz, hát ne is haragudj…!” Ekkor kell megint résen lenni, hogy ne kezdjük el mondani magunknak a szokásos jól ismert önromboló mondatokat : „Tényleg, igazuk van, hogy lehetek ilyen önző?!”

Lehet-e életcél a gyógyulás?

Sokan élnek ebben a téveszmében: 
„Az összes negatív érzést ki kellene irtani, jónak kellene végre lenni és akkor meggyógyulnék.” Nem tudunk minden nyomorúságunkból kigyógyulni, de tudunk fejlődni, tudunk növekedni. Ha valaki arra szánja az életét, hogy meggyógyuljon, eltékozolja az életét. Mire egész jól lenne, már harangoznak is neki. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná: „célom, egészségesen meghalni” Ha hetven évesen éppen magasugrás közben kapok infarktust, az a tuti. A mennyország már közelebb is van. Elég sovány életcél! Az életnek ennél több értelme, szépsége van! Nem az a cél, hogy meggyógyuljunk! Gyógyuljunk, de nem ez a cél, hanem a fejlődésnek az egyik következménye.  Ahogy a boldogság sem cél, hanem lehet az életmódunk gyümölcse, következménye.