„Mama, ne sírj! A szívem jó, tudok szeretni”

Hajnalban indulunk Budapestről, és Szombathelyre érve kiderül, túl óvatosak voltunk: csaknem egy óránk van még a kezdésig. Belvárosi sétára használjuk fel. A korai időpont miatt még kevesen járnak az utcán, a napsütés azonban már nagyon erős. Jólesik a főtér párakapuja alatt félpercnyit hűsölni, majd egy árnyas fasorban rövid időre megállni a helyi karitász Fairtrade kávézója előtt, ahol egy emléktábla a háború előtt e házban működött Szent Márton szívgárdacsapatra hívja fel a figyelmünket. Ma is kellenének efféle szívtestőrök, állapítjuk meg, majd nem sokkal odébb örömmel nyugtázzuk, hogy léteznek. Egy önkiszolgáló étterem ugyanis nagy betűkkel hirdeti a bejárata mellett, hogy minden itt étkező befizethet egy nála szegényebbnek (ez a mozgalom egy-két éve nagyon népszerű volt nálunk, de sajnos Pesten már feledésbe merült).

Az iskolaközpont előtt a névadó Brenner János szobra áll. Kolléganőm észreveszi, hogy üdvözlésre emelt karját szinte kéznyújtásra kínálja: ebben bizonyára az alkotó művész szándéka nyilvánul meg. Hogy az iskolába érkező gyerekek és vendégek arcára mosolyt csaljon, hogy a vértanú papot közel hozza a ma élőkhöz, és hogy a kézfogás annak rendje és módja szerint mindennap meg is történjen, méghozzá több százszor. Mi is kezet fogunk vele, mielőtt belépnénk.

Odabent káosz fogad bennünket, de a jótékony fajta. Szinte megmozdulni sem lehet, mindenki mindenkivel beszélget, sorban áll kávéért-pólóért, valaki a kiscsoportokba és műhelyekre való jelentkezésre szólítja fel a jelenlevőket, majd elcsendesedésre és helyük elfoglalására kéri őket. Kezdetben csekély sikerrel. Kolléganőmet azonnal megöleli, aztán valahova magával viszi az egyik résztvevő, én pedig kissé elveszetten próbálok tájékozódni. A lassan oszladozó tömeg mögött Varga László kaposvári megyéspüspököt látom egy asztal mögött; láthatóan kiváló hangulatban beszélget a mellette ülő sráccal. Előttük kagylók sora, virág és gyertya, a földön pedig kétféle kék, hullámzó, vizet utánzó anyag sok-sok égő mécsessel. Az asztalterítő oldalára színes papírból készült lábnyomokat aggattak, és mindegyikre egy-egy nevet írtak.

A hattagú zenekar vezetője bejelenti, hogy most az idei katimavik címadó dalát, a Meghívtál, hogy vízre lépjeket fogjuk énekelni. Éneklés közben észreveszem, hogy a terem üvegfalára hatalmas vásznat akasztottak a szervezők. Vizet járó bárkát ábrázol, amelyet sok-sok színes lábnyom vesz körül.

Varga László püspök előadásának nyitó gondolata az, hogy mit köszönhet leginkább a sérült emberekkel való kapcsolatának. Azt, hogy rájött: ő is sérült ember. Sokan megtanulják-megtanuljuk ezt jól elrejteni: gyengeségeinket, sebeinket és bűneinket egyaránt. Az a két mozgássérült, akikkel ő egy időben együtt lakott, nem volt képes erre. Józsi csak feküdni tudott, Zozónak két mankó kellett a járáshoz. Időnként mi, „egészségesek” is lebukunk, és olyankor önmagunk vagy mások ellen fordulunk. Mozgássérült barátai arra tanították meg a püspököt, hogy a félelem, a görcsösség, az agresszivitás helyett rátaláljon az örömre, és jobban szeresse magát. Méghozzá az egyik főparancs értelmében, amely arra szólít fel, hogy úgy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat. A másik főparancsnak azáltal tehetünk eleget, ha Istent szenvedélyesen szeretjük, és nem félelemből hallgatunk rá. Hiszen maga Isten is tele van szenvedélyes szeretettel.

Szeretjük-e önmagunkat? Isten szeretetének ajándéka-e az életünk? A beteg, szegény, sérült ember is tud szeretni, a szeretet ajándékait elfogadni és továbbadni. Sérült barátai arra tanították Varga Lászlót, hogy ne féljen elfogadni a sebeit, a bűneit, és belátni, hogy szeretetre szorul. Mindannyian Isten szeretett gyermekei, képmásai, a Szentlélek szentélyei vagyunk, ezért tiszteletet érdemlünk. Isten gyönyörűnek lát bennünket. Így volt ezzel az a néni is, akit mindig a sérült fia kísért a templomba. Ő pedig rámutatott, és ezt kérdezte Varga Lászlótól: „Ugye milyen gyönyörű a fiam?” Mert akire szeretettel néznek, az megszépül. Szerelmes fiataloknál lehet ezt gyakran észrevenni: átváltoznak, ragyogni kezdenek, amikor megérzik, hogy valaki számára ők a legszebbek. Isten alkotásaiként eredendő szépség jellemez bennünket.

Amit magunkban nem szeretünk, másban sem fogjuk szeretni. A tisztának minden tiszta, míg ha a sötétség indul bennem növekedésnek, körülöttem is egyre nagyobb sötétség lesz. A sötétség ugyanis tolakodó, míg a szeretet diszkrét. Ha azt keresnénk, hogy másokban mi a szép, a mi életünk is megszépülne.

A cikk itt folytatódik.

Fotó: Magyar Kurír