Már csak egy kicsit kell kibírni…
Délután kettőkor még pizsamában próbáltam valahogy fenntartani legalább a látszatát annak, hogy ez egy normális család, egy normális otthonnal és én egy normális anyuka vagyok.
A harmadik hét végére eljutottam oda, ahová még akkor sem sikerült, amikor egy újszülöttel és egy kétévessel voltam itthon tök egyedül. Délután kettőkor még pizsamában próbáltam valahogy fenntartani legalább a látszatát annak, hogy ez egy normális család, egy normális otthonnal és én egy normális anyuka vagyok.
hirdetés
hirdetés
Három hete betegek.
Volt itt zörgős-hörgős, mintha tüdőgyulladás lenne, de talán mégse, meg fülfájás és tüsszögés meg mérhetetlen mennyiségű takony. Kérdem én, hogyan és főleg hol fér el ennyi takony egy ilyen kicsi fejben?
Szomorúan maradtunk le a kiszebáb-készítésről, a palacsintasütésről és még a farsangi buliról is. Ki vagyunk fáradva és ki vannak az idegeink. A kisebbik gyerek naponta háromszor kezd bele fetrengős ordításba a bakancsát és a kabátját szorongatva az előszobába, mert nem érti, miért nem megyünk, valahová. Nehéz, mert neki az a normális, hogy állandóan megyünk. Játszótérre, játszóházba, parkba, nagymamához, plázába vagy a sarki kisboltba, autóval, gyalog, biciklivel, kismotorral. Mindegy mivel, mindegy hová, csak menjünk.
De most nem megyünk, csak bezárva a négy fal közé egymás agyára. Be kell vallanom, hogy én nem gondoltam volna, hogy két ekkora gyereket, ilyen irgalmatlanul nehéz lekötni. Beletörik a bicskám. Pedig nagyon-nagyon igyekszem, de bármibe fogunk, csúfos a vége: egy pár percig még mindenki lelkes és vidám, aztán lankad a figyelem és/vagy kitör a botrány. Jön: az nekem kell, én akarom azt csinálni, elvette, elrontotta, én akarok oda ülni, és így tovább, és így tovább Magyarázok, vigasztalok, próbálom kompromisszumra bírni őket, de teljes a kudarc. Ordítanak, hisztiznek, nyávognak, nyivákolnak. Elfogy a türelmem – sajnos nagyon gyorsan- és kínomban inkább elveszem azt a valamit, vagy beszüntetem tevékenységet. És igen, kiabálok is.
