Marybeth története
Hogyan estem teherbe tizenhét évesen, és hogyan lett ez életem legnagyobb csodája? Erről szól Marybeth története.
Hogyan estem teherbe tizenhét évesen, és hogyan lett ez életem legnagyobb csodája? Erről szól Marybeth története.
A terv szerint, amit tizennyolc és fél évvel ezelőtt tinédzserként kigondoltam magamnak, most már vissza kellene kapnom a normális életem. Tizenhét évesen lettem várandós és mentem hozzá a gyermekem apjához, hogy a kisbabámnak családja lehessen. Nem fogok hazudni, és azt mondani, hogy könnyű volt. Nem volt az.
Apám protestáns lelkész, a barátom apja diakónus. Mindketten egyetemre jártunk, én akkor kezdtem el az orvosit, a barátom ösztöndíjjal tanult ugyanitt. A terveink között nem szerepelt egy kisbaba, de mivel később amúgy is össze akartunk házasodni, úgy döntöttünk, felgyorsítjuk a dolgokat, hogy a baba már egy házasságba érkezzen.
Annyi minden történt, amit most így visszanézve, nem is tudom, hogyan tudtunk kezelni. A sokkot, hogy az életünk örökre megváltozott. A szívszorító pillanatot, mikor elmondtuk a szüleinknek, hogy hibáztunk. A szégyent, hogy a legszemélyesebb tetteinknek mindenki láthatja az eredményét. A feje tetejére fordult minden. És ez csak a kezdet volt.
Már az esküvőn éreztem, hogy valami baj van, mikor vérezni kezdtem. Két hónappal később kiderült, hogy a babának születési rendellenessége van. A lehetséges komplikációk listáján olyan dolgok szerepeltek, mint a koraszülés, a korlátozott szellemi képességek, a testen kívüli belső szervek, a szülés utáni műtét, a fejlődés garantált késleltetettsége és a csecsemőhalál lehetősége.
Minden erővel rá akartak venni az abortuszra. Megmondták, milyen önző és gonosz dolog lenne a babának egy ilyen korlátolt, fájdalmas életet adni. Mit tegyen két gyerek, amikor egy ilyen hírrel szembesül? Hogy a gyermekük meghalhat, és ha nem, akkor is egy nehéz, küzdelmes élet elé néznek? Azt mondták, olyan lenne, mintha csak elaludna a baba. Folytathatnám az életemet, az egyetemet, lehetne karrierem. Választhatnám a szabadságot.
Biztos vagyok benne, hogy az orvosok jót akartak. Nyilván úgy gondolták, megkönnyebbülök, ha találnak nekem egy valóban jó okot, hogy megszabaduljak a rám nehezedő tehertől. A szemükben az abortusz egyenlő volt a láncok elszakításával, amik most a tanulásomtól és jövőbeni sikereimtől tartottak vissza.
Mindazonáltal, engem és a férjemet az élet értékének tiszteletére tanítottak. Bár hibáztunk, tudtuk, a kisbabánk ebben ártatlan. Így történt, hogy két megrémült, összezavarodott tinédzser az életet választotta gyermeke számára.Ezután jöttek a zűrzavaros hónapok, tele kórházi látogatásokkal, sebészeti konzultációkkal, lemondott tervekkel, költözéssel, hogy a kórház közelében lehessünk és rengeteg értünk elmondott imával.
Be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy jó anya leszek, de nagyon fiatal voltam. Nem tudtam megvédeni a kisbabámat. Az utolsó csepp a pohárban egy jó szándékú keresztény lelki vezető volt, aki kedvesen elmondta nekem: a születési rendellenesség Isten büntetése, amiért vétkeztünk. Hogyan válaszolhat erre egy ijedt tinédzser? A szavai mélyen megsebeztek. Nem emlékszem már mit válaszoltam, csak arra, hogy mit éreztem: reménytelenséget, szégyent, bűntudatot. Rengeteget imádkoztam Istenhez, hogy ne büntesse miattam az ártatlan gyermeket, ennek ellenére a lányom már a harminckettedik héten megszületett császármetszéssel.
Amikor a nővérek a kezembe adták a védőfóliába csomagolt babát, hogy megfoghassam még egyszer, mielőtt elviszik műteni, elöntött a szeretet. Be kell vallanom, erre nem számítottam. Nem tudom, mit éreznek mások ilyenkor, de engem váratlanul ért a szeretetnek és a ragaszkodásnak az a mélysége, ami a kis, védtelen babából áradt. Terveim összedöntőjéből. A reményeim és álmaim elrablójából.
A kisbabám. Csak rá tudtam gondolni. Minden rendben lesz? Sikeres lesz a műtét? Minden más, amit azelőtt annyira fontosnak tartottam, most elvesztette a jelentőségét. Néhány órával később felhívtak minket a kórházból, hogy csoda történt. Sikerült egy műtét alatt visszahelyezniük a baba összes testen kívül képződött belső szervét és stabilizálni az állapotát. A következő heteket a lányunk látogatásával töltöttük. Szoptattam, játszottunk vele, az atlétatermetű férjem pedig a karjaiban ringatta és énekelt neki. Hat hét múlva elhozhattuk a kórházból.
Ezek után következtek az igazi nehézségek. Nehéz volt egyszerre gyereket nevelni és gyereknek lenni közben. Az álmatlanság és dühkitörések végtelen napjai alatt annyira koncentráltam a túlélésre és a lányom fizikai és mentális jóllétére, hogy nem vettem észre az anyaság örömeit. Nagyon kemények voltak ezek az évek, én pedig minden egyes hónap elteltével vártam, hogy könnyebb legyen.
Aztán egy nap arra ébredtem, hogy a kisbabám megnőtt. És én nem álltam készen rá. Ráadásul lányom igazi harcos típus, vörös hajához illő temperamentummal, folyamatosan küzd a szabályok ellen és nem viseli el, ha rászólnak. De ugyanakkor neki van a legnagyobb szíve a világon, mindig törődik a nála gyengébbekkel és keményen harcol az igazságért. Amikor csak tudja, kimutatja a szeretetét felém, vadvirágokból szed csokrot, szénrajzokat készít nekem és folyton azt keresi, hogyan segíthet a házimunkában. Ő az én nagy művem.
Tizennyolc és fél évvel ezelőtt, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, vágytam a napra, amikor majd ő lesz tizennyolc. és én végre megint szabad lehetek. Tizennyolc és fél év elteltével azt kívánom, bár visszapörgethetném az időt, és újra felnevelhetném.
Egyáltalán nem volt könnyű dolgom, és őszintén meg vagyok lepve, hogy a férjemmel képesek voltunk ilyen jól csinálni. De a gyönyörű lányomra nézve boldog vagyok, hogy az életet választottuk és szembenéztünk a kihívással és az örömmel, amit a felnevelése jelentett. Úgy örülök, hogy már sosem kapom vissza a régi életem. Nem tudnám elképzelni nélküle.
A cikk forrása itt található.