Megsimogattad a szívemet
Azt hiszem, mindannyiunk számára hasznos lenne, ha egy varázspálca segítségével egy napra kívülről látnánk magunkat. Mondjuk a gyerekeink pont ilyen varázspálcák.
Azt hiszem, mindannyiunk számára hasznos lenne, ha egy varázspálca segítségével egy napra kívülről látnánk magunkat. Mondjuk a gyerekeink pont ilyen varázspálcák.
hirdetés
hirdetés
Ők mindig tükröt tartanak nekünk, csak olyan baromi nehéz belenézni abba a tükörbe (vagy csak nem nagyon akaródzik?).
A minap megkértem a nagyfiamat, hogy segítsen ráadni a kicsire a cipőjét és döbbenten vettem észre, mennyire az én szavaimat, gesztusaimat használja ehhez. Szégyellem bevallani, de szinte más sem mondott, csak hogy csináld ezt, csináld azt, gyerünk már, miért nem figyelsz,stb. Igen, sajnos túl sok felszólító mondatot használok. És az sem vigasztal, hogy amint játszótéren, oviban, suliban, itt-ott hallom, anyaként nem vagyok ezzel egyedül.
Persze, minél feszültebb, türelmetlenebb a szülő, minél több mindenre kell figyelnie egyszerre, annál inkább hajlamos arra, hogy csak az utasításokat adja ki, és reménykedik benne, hogy azokat minél gyorsabban és frappánsabban végrehajtják a gyerekek.
Pedig milyen fontos lenne, hogy ne csak azt tegyük szóvá, mit kell megcsinálni, hogyan kell viselkedni, mit nem szabad csinálni, mihez nem szabad nyúlni, stb, hanem akkor is szavakba öntsük a gondolatainkat, amikor jól vannak a gyerekek. Amikor a testvérek nem civakodnak, hanem nyugodtan játszanak egymás mellett. Amikor képesek maguktól megoldani egy-egy konfliktushelyzetet. Amikor nem ellenkeznek velünk. Amikor flottul megy az esti program. Amikor nem csinálnak kifejezetten semmi jót, de nem is nehezítik meg a szülők életét.
