Mélyebben gyászolnak az anyák, mint az apák?

A férfiak és a nők máshogy reagálnak gyermekük elvesztésére, állítja egy gyászoló szülőkről szóló esszégyűjtemény szerkesztője. Lord Rogers nemrég beszélt először nyilvánosan 27 éves fia, Bo elvesztéséről. A kiváló építész leírta mind saját, mind felesége gyászát: “Én valahogy el tudom viselni, bár fogalmam sincs, hogyan. Ruthie azonban nem. Van, amikor jobban van, de aztán megint jön a hullámvölgy. Ő úgy fogalmaz, a gyász olyan, mint egy cunami. Azt hiszem, a nők másként gyászolnak, mint mi, férfiak.”

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. december 04. Gyarmati Orsolya

A férfiak és a nők máshogy reagálnak gyermekük elvesztésére, állítja egy gyászoló szülőkről szóló esszégyűjtemény szerkesztője. Lord Rogers nemrég beszélt először nyilvánosan 27 éves fia, Bo elvesztéséről. A kiváló építész leírta mind saját, mind felesége gyászát: “Én valahogy el tudom viselni, bár fogalmam sincs, hogyan. Ruthie azonban nem. Van, amikor jobban van, de aztán megint jön a hullámvölgy. Ő úgy fogalmaz, a gyász olyan, mint egy cunami. Azt hiszem, a nők másként gyászolnak, mint mi, férfiak.”


Minden szülő máshogy gyászolja gyermeke elvesztését. De vajon valóban máshogy érinti ez a fajta fájdalom az apákat, mint az anyákat? Lord Rogers megjegyzése mindenesetre ezt sugallja.

Talpra állni felelősség

“Minket minden nap meglátogattak olyan barátaink, akik ugyancsak elvesztették tizenéves fiukat”, mondja Barry Mizen, akinek 16 éves fiát, Jimmyt meggyilkolták “Emlékszem, egy napon annak a fiúnak az apja azt mondta nekem: “Neked kell egyben tartani a családot ezek után. Felelős vagy értük.” És ez visszahozott az életbe. Láttam magam, mint férfi, és mint apa. És tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy a családom összeomoljon. Az egyetlen mód, hogy Margaret és én előre tudjunk lépni az volt, hogy együtt legyünk a gyászban. És bár a legtöbb helyen, ahol elvesztenek egy gyermeket az anya az, aki összetartja a családot, én hagyományos gondolkodású vagyok, és érzem, hogy ez az én feladatom.”

“Hat éve dolgozom gyermeküket elvesztett szülők tanácsadójaként”, mondja Debbie Morris. Érdekes, hogy a nők sokkal inkább készek elismerni, hogy szakember segítségére van szükségük, mint a férfiak.

Dr. Phyllis Silverman, a Harvardi Orvosi Egyetem kutatója évek óta tanulmányozza a gyászolás tradícióját. “Férfiaknak és nőknek nagyon hasonlóak az érzéseik, amikor közeli hozzátartozójukat vesztik el. Ugyanakkor máshogy dolgozzák fel a gyászt. A férfiak sokszor gyengeségnek tekintik, ha nehéz helyzetekben kimutatnák, hogy segítségre, támogatásra szorulnának. Noha az elmúlt húsz évben sok változás történt a férfi és női szerepeket illetően, az a gondolkodásmód még mindig tartja magát, hogy egy férfinak erősnek kell lennie, aki egyedül is boldogul, a legnehezebb körülmények között is, írja a Telegraph.

Fókuszkülönbség

Margaret Stroebe-nek, az Utrechti Egyetem professzorának a gyász és a veszteségfeldolgozás a szakterülete. Egy nemrég publikált tanulmányában arról ír, hogy a nők inkább veszteség-orientáltak, míg a férfiak arra helyezik a hangsúlyt, hogyan lehet minél hamarabb talpra állni. “Klasszikus reakció, hogy míg egy apa új kisbabát szeretne az elvesztett gyermekre reagálva, addig az anya a meghalt gyermek elvesztésére koncentrál,” mondja Julia Samuel pszichoterapeuta.

A tanácsadás egyik célja hogy a két szülő megértse egymás gyászolási módját. “Meg kell tanulniuk egymást segíteni. Ha a férfi azt látja, hogy a felesége folyamatosan sír, fontos tudnia, hogy milyen lényeges a gyászba belemenni. Ha pedig a nő azt látja, hogy férje folyamatosan aktív, és tevékenykedik, meg kell értenie, hogy a férfi épp igyekszik újraépíteni az életét.”

A gyászolás módja minden egyénnél más és más. Függ attól, hogy alapvetően extrovertált, vagy introvertált típus valaki, hogy hogyan reagál extrém helyzetekben, hogy milyen halállal, veszteséggel kapcsolatos tapasztalatai vannak.

Wendy Perriam írónő, akinek lánya, Pauline 42 évesen hunyt el rákban úgy véli, generációsan is változik a gyászolás. “A férfiak egyre inkább vállalják fájdalmukat mások előtt. Pauline apja nem sírt sem a lányunk haldoklása alatt, sem a temetésen, de a vejem igen. A mostani férjem negyven éve sírt utoljára – a kutyája halálakor.”

A gyász magánügy?

Richard Davenport-Hines író és felesége, Jenny is elvesztették gyermeküket: fiuk, Cosmo 21 évesen öngyilkos lett. “Az, hogy hogyan tudjuk élni az életünket Cosmo halála óta, nem annyira a nemtől függ, inkább temperamentum-függő. Jenny alapvetően egy örömtelibb személyiség és énjének ezt a részét nem volt hajlandó feladni Cosmo halála után sem. Ő erősebb nálam. Én sokkal önpusztítóbb típus vagyok”, meséli Richard. “Amikor Cosmo meghalt, tudom, csalódást okoztam pár embernek, mert nem omlottam össze és nem mutattam, hogy szükségem lenne mások támogatására. Mi nem gyászoltunk nyilvánosan Jennyvel, mert úgy éreztük, az a fájdalom, amit átéltünk, csak kettőnkre tartozik. Régen az volt az elvárt, hogy ha egy szülőpárnak meghal a gyereke, akkor az apa megtartja magának érzéseit, az anya pedig kontroll nélkül zokog. De úgy hiszem, ez mára drasztikusan megváltozott, főleg a szappanoperáknak köszönhetően. Ma az az elvárt, hogy nők és férfiak egyformán és nyilvánosan mutassák ki fájdalmukat, és gyászoljanak mindenki előtt, máskülönben nem hiszik el, hogy valóban szenvednek gyermekük elvesztésétől.”