Menekülés Magyarországról – Egy család története

57 évvel ezelőtt Magyarországon elindult egy olyan eseménysorozat, amely örökre beírta magát a magyar és a világtörténelembe, mint az egyik legvéresebb, legelkeseredettebb, mégis, leghősiesebb felkelések egyike. Fráter István budapesti orvos fiának, ifj. Fráter Istvánnak a memoárja segítségével emlékszünk vissza 1956-ra.

“Sokszázezer más családdal együtt mi is a forradalom közepén találtuk magunkat. Menekülnünk kellett. A világ csodálattal nézte, ahogy egy pici nemzet Európa közepén megpróbált ellenállni a szovjet elnyomás döbbenetes erőszakosságának. Néhány hétig úgy tűnt, még arra is képesek vagyunk, hogy megdöntsük a szovjetek magyar bábkormányát.

Amikor a forradalom kitörése után néhány nappal a szovjetek visszavonultak, azt gondoltuk, győztünk és szabadok lettünk. De ez csupán a vihar előtti csend volt, mielőtt kezdetét vette volna az egyik legvéresebb öldöklés a II. Világháború és a 90-es évek jugoszláv polgárháborúi között.
November 4-én a szovjet ellentámadás hajnali 4.15-kor kezdődött el. Tankok százai törtek be az országba Ukrajna felől és gyűrtek maguk alá mindent Budapesten. Sokezren haltak meg az utcau harcok során és ezreket végeztek ki a forradalom leverését követően. Három héten belül az idegen erők győztek.”

A poklok poklából mintegy 200 ezren menekültek Ausztriába, köztük Fráter István és családja. A vasfüggöny csupán néhány napig volt átrárható, amíg a kommunisták vissza nem nyerték hatalmukat.”

Fráter István 34 éves volt ekkor, felesége, Zsuzsa 24, fiuk, István pedig 3. A kisfiú biztonsága érdekében a szülők úgy döntöttek, külön-külön menekülnek, hogy ha az egyik szülőt elfogják, a másiknak legyen esélye megtalálni és felnevelni a gyereket.

Amikor a forradalom kitört, mindkét szülő lelkesen üdvözölte azt, ám az ellentámadáskor menekülniük kellett. “Egyre több hír keringett arról, hogy Ausztria felé ki lehet jutni az országból”, emlékszik vissza Zsuzsa, aki egyértelműen menni akart, ellentétben Istvánnal, aki kicsit habozott, hiszen tudta: ha elkapják, mindenét elveszti. Végül úgy döntöttek, anyám és nagyanyám, akinek éltek rokonai Bécsben magukkal viszik a kisfiút,  István pedig más irányba indulva követi őket. Ekkor már nagyon hideg volt, a két nő és a kisgyerek mégis nekivágtak a hosszú útnak.

“Mire kiértünk az állomásra, óriási volt a káosz. Azt terveztük, hogy ha bárki megállít, azt mondjuk majd, élelem és biztonságos szállás reményében akarunk vonatra szállni, ám az egyetlen szerelvény épp az orrunk előtt ment el. Ezt rossz előjelnek éreztük. Végül feljutottunk egy másik vonatra és egy vidéki szállodában töltöttük az éjszakát.

Reggel már abban a kisvárosban is minden tele volt fegyveresekkel és rendőrökkel, ahol megszálltak. A két nő azt gondolta, itt a vég, ám mégis kimentek az utcára. Szándékosan kevés holmit vittek magukkal, hogy ne tűnjön úgy, mintha menekülni próbálnának. Egyszer csak odalépett hozzájuk egy idegen és megkérdezte, hová mennek. Zsuzsa azt válaszolta, egy barátjukhoz. A férfi erre azt mondta: “Át akarnak kelni a határon, igaz? Jöjjenek velem.”

A férfi elvitte őket egy határmenti kis házhoz, ahol már sokan várakoztak némán. Végül egy magyar határőr érkezett, aki csak annyit mondott: “Gyerünk.” Az őr ismerte a helyi viszonyokat és azt, mikor merről várható járőrözés. Sok-sok kilométer megtétele után a csoport egy gyorsan folyó kis patakhoz ért. A határőr nyugat felé mutatott és azt mondta: “Az már Ausztria.”

“Rettegtem”, meséli Zsuzsa. “Attól tartottam, hogy mindez cssak csapda.” A határőr megnyugtatta őt és segített átvinni a kisfiút. Amint átlépték a határt, a menekültek hálából mindenfélét adni akartak segítőjüknek: ékszereket, órákat, pénzt. Ám ő semmit nem fogadott el. Elköszönt és visszament Magyarországra. Soha nem derült ki, ki volt az, aki megmentette Fráterék és annyi más ember életét.

Hamarosan egy osztrák őrjárat érkezett, akik meleg szállásra vitték az elcsigázott, átfagyott embereket, és forró ételt, valamint tiszta ruhát adtak nekik. A tisztek elküldték a menekültek nevét a Szabad Európa Rádiónak, így értesítve az otthon maradottakat arról, hogy szeretteik már biztonságban vannak. Zsuzsa, a nagymama és a kicsi István Bécsbe mentek, itt várták meg az idősebb Istvánt.

Eközben Fráter István feszülten várta a híreket, de lemaradt a rádióadásról, amiben Zsuzsáék nevét felolvasták, telefonálni pedig nem lehetett. Néhány nap múlva fogta az orvosi táskáját és kiment ugyanarra a pályaudvarra, ahol pár napja Zsuzsáék is voltak. Eljutott ugyanabba a vidéki kisvárosba, ám már a vonaton megtalálta őt valaki, aki pénz ellenében átjutást ígért Ausztriába. Néhány napig várniuk kellett, aztán egy hajnalban elindultak és sikeresen átlépték a határt. Odaát a Vörös Kereszt segítségével István is eljutott Bécsbe és december 5-én éjjel magához ölelhette szeretteit.

A Fráter család sok-sok segítőkész ember által eljutott Amerikába, Rhode Islandra. Id. Fráter István hamar elhelyezkedett egy helyi kórházban, ahol egészen nyugdíjba meneteléig, 1988-ig dolgozott. 1962-ben kapták meg az amerikai állampolgárságot.

Forrás: commandposts

Fotók: Fortepan