Mennyire engedhetjük szabadon a kamaszt?

Ha valakinek tizenéves a gyereke, nap, mint nap szembesül egy dilemmával, aminek, mintha nem lenne jó megoldása. A tini sok mindent kipróbálna, megengedne magának, amitől a szülő félti, vagy amit helytelennek tart. Kérdés, hogy mi a jó stratégia?

Megpróbálja kontrollálni, és minél tovább gyerekstátuszban tartani, vagy legyint, mondván, amit alakítani lehetett rajta, azon már úgyis túl vagyunk, úgyhogy dobjuk csak a gyeplőt a lovak közé. Könnyű mondani, hogy az arany középút a jó: na de mit jelent az, és hogyan valósítsuk meg?

Először is: jó, ha tisztában van az ember a saját motivációival. Amikor nagyon szigorú korlátokat szab valaki, amögött a saját szorongása áll, amit persze könnyen meg lehet ideologizálni azzal, hogy a világ veszélyes, a gyerek pedig naiv. Még ha ez igaz is, vegyük észre, ha folyton azzal foglalkozunk, hogy „Jézusom, ebben a rövid szoknyában akar elmenni, meg fogják környékezni!”, vagy azzal, hogy „Már megint bulizik, ahelyett, hogy tanulna, mindenből meg fog bukni.” Esetleg: „Gyanús alakok járnak ebbe a képzőművészeti klubba, biztos mindenki füvezik.” Ezek a gondolatok lehetnek jogosak, és ki más legyen résen, ha nem a szülő, de ha valakinek már csak ilyesmi jut eszébe a tizenéves gyerekéről, és a szülőé helyett inkább a testőr vagy a rendőr szerepét látja el, akkor rossz vágányon van a kapcsolatuk.