Mennyire vagyunk tudatos szülők?

A szülők általában ismerik az intést: illik következetesnek lenni, ugyanakkor empatikusnak, legyen a nevelés gyerekcentrikus, és még sorolhatnánk a sok ajánlást. És amikor ott egy valós helyzet, akkor egyáltalán nem biztos, hogy képes az ember a szeme előtt lebegő célok szerint cselekedni.

Miért nem? Először is azért nem, mert ezek az elvek még nem vezetnek el a konkrét megoldáshoz, vagyis, hogy mit kell tenned az adott helyzetben, hogy empatikus, ugyanakkor következetes szülő legyél.

Másodszor: lehet, hogy következetes vagyok, és ugyanúgy reagálok, mint múltkor, és ami legutóbb használt, most nem működik. Ilyenkor kétségbeesik az ember. Pedig csak fáradtabb a gyerek, ezért nem működik ugyanaz, és nem működne semmi. Fáradt, de nem akar aludni, mert nem akar kimaradni a hétköznap forgatagából, az élményekből, és ennek feszültségébe már bele is lovalta magát, tehát mindegy, mit tesz a szülő. Csak elviselni kell, és nem megkérdőjelezni a saját kompetenciáját. Nincs minden helyzetre megoldás. Legalábbis olyan nincs, amivel csettintésre jó hangulatot, nyugodt légkört lehetne teremteni.

Ha el is fogadja az ember, hogy nem mindenható, még akkor is sok helyzet kínos, bűntudatot keltő kérdőjeleket hagy maga után. Ha őszinte az ember magával, be kell látnia, sok esetben nem a nevelési elvei, legmélyebb meggyőződése, de nem is a gyermekre hangolódásból származó intuitív sugallata alapján cselekedett.

Különösen akkor érdemes elgondolkodnunk magunkon, ha valami indulatossá tesz, ha nem voltunk magunknak rokonszenvesek az adott helyzetben. Ha az lendített ki a lelki nyugalmunkból, hogy a gyerek majdnem leesett a hatodik emeletről, annak nincs különösebb önismereti vonatkozása. De ha nem történt semmi jelentős dolog, mégis üvöltöttünk, az megér egy pár perc töprengést.