„Mert még az anyák is mondhatják: sajnálom!”

Az anyaságnak számtalan rétege, arca, formája, színe, illata van. Most néhány őszinte gondolat következik arról, miért fontos, hogy beismerjük, ha hibáztunk.

„Néha az anyaság azt jelenti, hogy megnyugtatom a síró gyerekemet. Máskor azt, hogy elpakolok utánuk minden egyes kis darab játékot. Vagy felolvasok egy mesét vicces hangon.

Máskor a sebek bekötözését jelenti. Vagy a szeretet kimutatását tetteimen keresztül. Pelenkacserélést, gyógyszerbeadást, hányásfeltakarítást éjjel kettőkor. De ma? Ma azt jelenti, hogy beismerem: nem volt igazam.

Szeretem, ha mindig kézben tartom a dolgokat az anyaságot illetően. Ám ez mégsem alakul mindig így. Ma hibáztam, amikor elvesztettem az önuralmamat és kiabáltam az ovis gyerekemmel, aki elsírta magát.

Aztán elgondolkodtam, és rájöttem, mit kell tennem. Mert még az anyák is mondhatják, hogy „ne haragudj, sajnálom.” Nem tudom pontosan, miért szakadt ma el a cérna, mert a helyzet egyáltalán nem volt olyan komoly. De az anyasággal ez is vele jár: csak gyűlnek és gyűlnek a kis bosszúságok, és aztán elég egy aprócska csíny, hogy felrobbanj.

És miközben épp kiabálsz és csapkodsz, érzed, hogy ez picit nevetséges. Rájössz, hogy ebben a helyzetben te vagy a felnőtt, ők pedig csak gyerekek. Pontosan tudod, még akkor is, amikor bevágod az ajtót, mert jól esik a lendület és a hang, hogy téged mennyire megrémítene, ha valaki más (felnőtt) látná, mit művelsz éppen.

Ennek ellenére nem állsz le. Mert az anyák nem tökéletesek. Miért is lennének azok? Végülis ők is emberek…

És annak ellenére, hogy sokszor vesztettem el a türelmemet (jóval többször, mint amennyit szívesen bevallanék), bizonyos értelemben hálás vagyok. Mert ezen alkalmakkor a gyerekeimnek mindig lehetősége volt rá, hogy lássák: nem szégyen elismerni, hogy nem volt igazunk, és lehet bocsánatot kérni.

A gyerekeim látták az anyjukat hangosabban kiabálni, mint egy birkózó, olyan rendkívül fontos témák miatt, mint egy nem bekötött cipőfűző. Csak reménykedni tudok abban, hogy a gyerekeim nem csak arra fognak emlékezni, milyen jeleneteket rendeztem, hanem arra is, hogy utána bocsánatot kértem tőlük, mert igyekszem tanulni a hibáimból. És hogy rájöttem: nevetséges dolog tökéletességet követelni a gyerekeimtől, amikor én magam távolról sem vagyok az.

Forrás: Babble (via)