A mese jelentősége, avagy út az égig érő fa tetejébe
A varázsmesék tanítják meg gyermekeinket arra, hogyan küzdjenek meg belső sárkányaikkal, illetve arra is, hogy – szimbolikus értelemben – hogyan másszák meg saját égig érő fájukat – állítja a pszichológus. Kádár Annamária egyetemi adjunktus a mesék lélekformáló szerepéről mesél.
A legtöbb ember minden bizonnyal felnőtt fejjel is emlékszik kedvenc gyermekkori meséire. Miért van ez így? Mi a szerepe a meséknek a gyermekek életében?
A mese nagyon sok módon képes segíteni a gyermeknek. Kezdjük azzal, hogy már magának a mesélésnek a rítusa is fejleszti az érzelmi intelligenciát. Szülőként, amikor a gyermekem ágya mellett ülök, és megteremtem számára azt az átmeneti teret, ahova átléphet, hogy találkozzon a valósággal, illetve fantáziája kreálmányaival, mindez később a bizalmas szülő-serdülő közötti beszélgetések alapját is jelentheti. Ezen túl a gyermek rengeteg mindent meg tud tanulni egy meséből. Elsősorban az úgynevezett „varázsmese” az, amely rengeteg muníciót kínál: megtanít kimozdulni a komfortzónából, arra neveli a gyermeket, hogy merjen megküzdeni saját belső sárkányaival – vagyis a félelmeivel, szorongásaival –, és hogy szimbolikus értelemben képes legyen felmászni saját égig érő fája tetejébe.
Mit jelent az, hogy varázsmese? Milyen mesék vannak még?
A gyermekeknek különböző mesélési korszakaik vannak. Kezdjük az altatókkal, a bölcsődalokkal, a döcögtetőkkel, höcögtetőkkel, amelyek mind-mind a későbbi mesék megalapozói. Ezek után következnek a rövidebb állatmesék, csalimesék, láncmesék, majd 4-5 éves kor táján érkezünk a varázsmese-korszakba, amikor kialakul a kettős tudat, vagyis annak a képessége, hogy a gyermek úgy tud átlépni egy mese világába, hogy közben nem téveszti össze azt a valósággal. A varázsmesében ugyanis jók és rosszak – angyalok, tündérek, sárkányok, boszorkányok – egyaránt szerepelnek, és meg is küzdenek egymással.
Eredendően igénylik a gyermekek a meséket, vagy netán a felnőttek szoktatják hozzá őket?
A mese lényegében éppen olyan, mint a gyermek gondolkodása: fekete-fehérben mutatja be a világot, vannak benne jó és rossz szereplők, akik ráadásul élesen el is különülnek egymástól. Vagyis a gyermek természetes közege a mese.
Miből marad ki az a gyermek, akinek nem mesélnek?
Úgy gondolom, hogy minden gyermeknek mesélnek valahogyan. Hiszen mindaz mesél a gyermeknek, hogy szülőként hogyan viszonyulunk az embertársainkhoz és a világhoz, mit mondunk el a családunkról, milyen történeteket osztunk meg vele. Ráadásul szülőként nonverbálisan is folyamatosan mesélünk, pusztán a mutatott példáinkkal, a világban való létezésünkkel. Ezt nevezik életmesének. Kutatások bizonyítják, mennyire fontos, hogy szülőként, nagyszülőként elmeséljük gyermekünknek a családunk történetét. Kimutatták például, hogy minél több információja van a gyermeknek a saját családjáról, annál stabilabb az önbecsülése, ami pedig az érzelmi intelligencia fontos alapköve.
