Mi köze van a születési sorrendnek ahhoz az emberhez, aki ma vagyok?

Alfred Adler pszichológus elmélete szerint a legkisebb gyerek elkényeztetett, nyitott és éretlen, míg a középső független, lázadó és viszonylag egészségesebb a többieknél. Azóta rengeteg, egymásnak ellentmondó tanulmány látott napvilágot a témában; egyesek könyvet írtak a születési sorrend jelentőségéről, míg mások humbugnak állítják azt be.

A 19. században Francis Galton pszichológus, biológus és antropológus figyelt fel arra, hogy tudós kollégái valamennyien elsőszülöttek és esetükben az intellektuális siker a család figyelmének és elvárásainak köszönhető (elvégre az elsőszülöttek az örökösök); majd az 1920-as években Freud munkatársa, Alfred Adler feltételezte, hogy amikor egy kistestvér letaszítja trónjáról, az elsőszülött neurotikus, énközpontú és főnökösködő lesz. A pszichiáter elmélete szerint a legkisebb gyerek elkényeztetett, nyitott és éretlen, míg a középső független, lázadó és viszonylag egészségesebb a többieknél. (Adler egyébként középső gyerek volt.)

Azóta rengeteg, egymásnak ellentmondó tanulmány látott napvilágot a témában; egyesek könyvet írtak a születési sorrend jelentőségéről, míg mások humbugnak állítják azt be. Szerintük az általánosítások miatt könnyű magunkat bekategorizálni különböző személyiségtípusokba, és nem kellene akkora feneket keríteni egy olyan jelenségnek, aminek a kutatások szerint is csekély, vagy rövid távú hatásai vannak a személyiségfejlődésre.

A testvérek kapcsolata

Egy csecsemő nagyon hamar elkezd kötődni a nagyobb testvéréhez, testvéreihez. Gyakran több időt tölt velük, mint a szülőkkel, és nagyon hamar játszópajtást lát a másikban (pl. amikor a baba visszamosolyog a nagyobb testvérre, az egy jó megerősítés a játék folytatására). Az idősebb testvér szeret “anyáskodni”/”apáskodni”, parancsokat osztogatni, és sokszor szinte bármilyen őrültségre ráveszi a kisebbet. Közben a nagy megtanul felelősséget vállalni, irányítani. A kicsi pedig általában mindenben utánozza, ami nagyon mókás, ugyanakkor ezáltal gyakran sokkal gyorsabban fejlődik, pl. gyorsabb a mozgásfejlődése, hamarabb megtanulhat járni, hamarabb elkezdhet beszélni, hamarabb lehet szobatiszta, sokkal szociábilisabb, könnyebben beilleszkedik kortárs csoportba stb. – írja Ranschburg Jenő a Szülők könyvében, de természetesen ezek csak általánosítások.

“Pszichológusként és anyaként is az a tapasztalatom, hogy mennyire fontosak egyéb tényezők is, mint a várandósság és a szülés körülményei, a baba veleszületett temperamentuma, a genetika és a környezeti hatások összjátéka, valamint a testvérek közötti korkülönbség” – mondta a Díványnak Bekecs Boglárka pszichológus, családterapeuta-jelölt, jelenleg főállású kismama, aki a harmadik gyermekét várja. “Vizsgálatok bizonyítják, hogy az elsőszülöttek intelligencia-hányadosa – bár elenyésző mértékben, de – gyakran magasabb. Ez valószínűleg azért van, mert a szülőknek még több idejük van az elsőként érkező gyerekkel foglalkozni. De az is megesik, hogy a rangidős gyerekek sokszor bizonytalanabbak, szorongóbbak később született testvéreiknél, mert a szülők maguk is még bizonytalanabbak szülőszerepükben, például gyakrabban kérnek segítséget” – magyarázza a pszichológus.

“Fontos azonban, hogy a születési sorrendből következő, személyiségünkre kifejtett hatások általánosítások, amelyek leegyszerűsítik a körülöttünk levő világot, megkönnyíthetik önmagunk és embertársaink (partnerünk, gyermekeink) viselkedésének megértését. Ugyanakkor éppen ezért kell velük óvatosan bánnunk. Gondoljunk bele, hogy ha az emberek nyolcvan százalékára igazak az adott állítások, mi történik a fennmaradó húsz százalékkal? Nagy veszélyeket rejthet magában, ha valaki önmagát próbálja besorolni, de nem sikerül és emiatt összezavarodik, nem érti, hogy ő miért különbözik. Vagy épp ellenkezőleg: ráillenek a felsorolt tulajdonságok és ezzel mintegy felmentést ad magának bizonyos (negatív) viselkedésekért és nem fejlődik tovább a személyisége pozitív irányba. Ilyen például az a hozzáállás, hogy Én azért vagyok felelőtlen/bohóckodom sokat, mert középső gyerek vagyok és a kisebb testvérem nagyon hamar utánam született. Vagyis a szüleim tehetnek róla, hogy most itt tartok. Jó, ha megismerjük gyengeségeinket, de utána tovább kell dolgoznunk, hogy változtathassunk rajtuk, akár egyedül, akár a megfelelő szakember segítségével” – figyelmeztet Bekecs Boglárka.

Kevin Leman amerikai pszichológus Születési sor(s)rend című könyvéből megtudhatjuk, hogy az eddigi megfigyelésekből levont következtetések alapján nagy általánosságban milyenek az egykék, az elsőszülöttek, a második, harmadik és sokadik, illetve utolsó gyerekek egy családban. A szerző maga is hangoztatja, hogy a szülési sorban elfoglalt helyünk csak egy a számos tényező közül, amik hatással vannak szellemi és érzelmi fejlődésünkre, a szülőknek mégis fogódzót adhat, ha úgy érzik, elakadtak a nevelésben.

A rangidősek

Az elsőszülöttek és az egykék általában megbízhatóak, módszeresek, lelkiismeretesek, és jellemző rájuk, hogy feketén-fehéren látják a világot. Határozott elképzelésük van jóról és rosszról, és úgy gondolják, hogy a dolgokat csak egyféleképpen lehet jól elvégezni. Ezenkívül teljesítményorientáltak, mondhatni, született vezetők. Az egykék még rátesznek erre egy lapáttal: a könyvek a legjobb barátaik, önállóan szeretnek tevékenykedni, és korukat meghazudtolóan érett a viselkedésük – 7-8 évesen már kész kis felnőttek. Leman szerint sem csoda, hogy az elsőszülöttekkel szerfelett gyakran találkozhatunk olyan állásokban, amelyek precizitást, erős koncentrálóképességet és megfeszített szellemi munkát igényelnek. „A kutatások is alátámasztják, hogy az elsőszülöttek motiváltabbak és teljesítményorientáltabbak a később születetteknél. Komoly hányaduk tudományos, orvosi vagy jogi területen köt ki, de a közgazdászok, a könyvelők, a vezető tisztségviselők, a mérnökök és a számítógépes szakemberek között is nagy arányban találhatunk egykéket és elsőszülötteket” – írja a szakértő.

A “szendvicsgyerekek”

„A középső gyerekek sokszor hátrányosabb helyzetben vannak és a szülői figyelem felkeltéséért bohóckodásra vagy rosszalkodásra hajlamosabbak a többieknél” – állítja Bekecs Boglárka. „Őket a legnehezebb körülírni mind közül, de annyi biztos, hogy épp az ellentétei a sorban épp felettük álló testvérüknek. Ha az elsőszülött tiszteli és betartja a szabályokat, a második felrúgja azokat. A középső gyerekek nem állnak be a sorba, nem úgy táncolnak, ahogy más fütyül. Hajtja őket a versenyszellem, ugyanakkor hűségesek, és életre szóló barátságokat kötnek és a családban rendszerint ők tölti be a békeközvetítő szerepét… A középső gyerek kicsit olyan helyzetben van, mint szürke szamár a ködben, ami persze nem mindig hátrány. Ha az ember fia/lánya úgymond láthatatlan, akkor az sem szúr szemet, ha néhanap lusta vagy flegma. Közel sem nehezedik rá olyan nagy nyomás és annyi elvárás, mint a sorban előtte állóra. Ennek viszont az a hátulütője, hogy ha nincsenek vele szemben elvárások, nem fogja kihozni magából azt, amire képes lenne” – írja Leman, aki emellett két lábon járó ellentmondásként definiálja a szendvicsgyerekeket.

„Mivel a későbbi gyerek a közvetlenül előtte született testvéréhez igazodik, nem lehet pontosan megjósolni, hogyan is fog viselkedni, vagy milyen irányba fejlődik a személyisége. (A leágazáseffektus szerint minden gyerek a közvetlenül fölötte állót látja maga előtt, őt figyeli meg, és a tőle látott mintához igazítja az életét.) Lehet szolgálatkész vagy ellenszegülő, áldozat vagy mártírtípus, de lehet irányító vagy manipulátor is. Csupa „ha” jellem, akit számtalan, különböző irányból érkező benyomás formál. Több középsőtől hallottam már, hogy szinte észrevétlennek érezte magát gyerekkorában, egy páciensem például így fogalmazott: Minden dicsőség a bátyáimnak jutott, a figyelem a kishúgomnak, én meg csak úgy voltam” – meséli a pszichológus. Úgy tűnik tehát, hogy a szülők figyelme valóban könnyen átsiklik a középsők felett.

A legkisebbek

Némely legkisebb gyerek ügyesen kitanulja, hogyan csavarja a világot az ujjai köré, míg mások egész gyerekkorukban úgy érzik, az egyetlen módja, hogy felhívják magukra a figyelmet az, ha rosszalkodnak, lázadnak és csak a gond van velük. Egy tipikus legkisebb gyerek a külvilág számára hol az elbűvölő, hol a rebellis oldalát mutatja, és sokakat zavarba hoz azzal, hogy az egyik percben elragadó, a másikban viszont nehezen kezelhető – írja Wilson és Edington First Child, Second Child című könyvükben. A legkisebb testvérek általában gondtalan, spontán, vicces teremtmények, akiknek kiváló érzékük van az emberekhez. Számukra az élet egy nagy buli, és bármit képesek elvinni szárazon.

De megvan a kevésbé rózsás oldala is annak, ha az ember a család legkisebbjeként nő fel: attól a perctől, hogy magukra eszmélnek, az utolsónak születettek fájóan tudatában vannak, hogy ők a legfiatalabbak, a leggyengébbek és a legkevésbé felkészültek arra, hogy megállják a helyüket az életben – magyarázza Leman, aki szerint emögött az állhat, hogy a szülők már minden „pedagógiai késztetésüket” kiélték, mire legkisebb gyermekük megérkezik. A tendencia tehát az, hogy a legkisebbet hagyják, hadd boldoguljon, ahogy tud. Nem szokatlan, hogy a család legkisebbjeit javarészt az idősebb testvéreik igazítják útba, ez pedig nem éppen a legjobb garancia arra, hogy a kicsik tiszta képet kapjanak az élet dolgairól, vagy egyáltalán bármiről. A nagyok folyton kinevetik és lehurrogják a legkisebbeket, akik még mindig vakon tapogatóznak a Mikulás- meg a fogtündérlakta fantáziavilágban. Nem csoda, hogy a legkisebb gyerek azzal a belső késztetéssel nő fel: „Majd én megmutatom nekik!”

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!