Mi lesz a jövő férfiaival?

Ezt egyszerűen nem hiszem el. Ez biztos csak mém. Vagy valaki trollkodott. De mégsem…ezek komolyan gondolják:  a Gucci idei milánói divathetén tényleg így néztek ki a fiúk. Csipkeblúzocskában, csattal a hajukban, cuki rakott és horgolt szoknyákban, a férfiasságnak még  a látszatát is gondosan kerülve. És ezeknek a modellnek nevezett szerencsétlen (és csúnya) embereknek az arcán semmi más nem látszott, mint a tökéletes kiégés, fásultság és letargia. Huszonévesen.

Az első gondolatom az volt, hogy vajon a Gucci (és sok más köztudottan meleg divattervező óriás) által erőszakosan képviselt irányzat mennyire látlelete a mai társadalmi folyamatoknak? Mert persze, örökké arról beszélünk, hogy a nők férfiszerepeket vállalnak, miközben a férfiak (többek között az egyre fogyatkozó pozitív minta hiányának következtéban) egyre kevésbé tudják, tanulják, mi is a férfiség esszenciájának lényege. Egymást érik a lovagképzők, férfiavató szertartások, izzasztókunyhók, elvonulások, s mindegyik hátterében ott van a kétségbeesés: mi van, ha már késő?

Az elmúlt két évben a világban járványszerűen terjedt a melegházasságoknak, az egyneműek élettársi kapcsolatának, a homoszexuálisok gyerek-örökbefogadási igényeinek legalizálása. A genderláz megszülte a transzneműeknek szánt mellékhelyiségeket, s Obama pár hete kijelentette: azok az iskolák, amelyek bármiféle kifogást emelnek a harmadik nem ellen, elbúcsúzhatnak a felsőbb szintekről érkező pénzügyi támogatásoktól.

Persze a divatvilág mindig is egy extrém szegmense volt a társadalomnak abszurd izlésével (vagy inkább izlésficamával), abnormálisan vékony modelljeivel és felszínes, kizárólag a külcsínt istenítő attitűdjével. Egy ismerősöm mesélte, hogy a (nagy százalékban meleg) férfi dizájnerek vállfának (hanger) szólítják a modelleket, hiszen ők vállfára terveznek, így azt szeretnék, ha a modelleken is ugyanúgy állna a ruha, mint ha csupán egy fadarabon lógnának. Akaratuk, gondolatuk, véleményük nem lehet ezeknek a fiatal lányoknak és fiúknak, elég, ha élő próbababaként végigsétálnak a kifutón. Tekintetük legyen üres, arcuk mosolytalan, szinte már nem is emberi, élettelen arc  az értelmezhetetlenül csúnya sminkek alatt.

Az eredeti kérdéshez visszakanyarodva tehát azon merengtem, vajon azok a fiúk, akikre a cikkben látható ruhákat (?) ráaggatták, képesek lesznek-e valaha is férfiakká válni? Férjekké és apákká? Mert valamiért képtelen vagyok elképzelni, hogy még pár évig vonaglanak a fényképezők és kamerák kereszttüzében, majd ocsmány gönceiket felváltják normális holmikra, elmennek egy jó kis céghez dolgozni, udvarolni kezdenek egy lánynak, elveszik feleségül, házat vesznek és sorban vállalják a gyerekeket. De akkor mi lesz velük? És mi lesz azokkal a fiúkkal, akiknek ez a fajta megjelenés a trendi, a példaértékű, a követendő?

Miközben írtam a cikket, a kislányom meglátta a fotókat, amiket illusztrációként kerestem. Elkerekedett a szeme, és szó szerint elakadt a szava. Úgyhogy beszélgetni kezdtünk a modellvilágról, miközben kérdezgettem őt, mit gondol. Ezeket mondta: „Szerintem ezek a fiúk nagyon lányosak és nem értem, minek kell nekik ezt csinálni, amikor, ha fiúnak öltöznének, akkor jól néznének ki. A ruhák borzasztóak és ha meglátnék egy ilyen fiút az utcán,  jó messzire elkerülném. Nem hiszem, hogy ők apukák lesznek majd, mert ha a lányok meglátnak egy ilyen fiút, rögtön elmennek onnan.”

Azt hiszem, összefoglalta a lényeget.