Miért haragszunk a tinire?

Ez úgy hangzik, mintha a szülő felől béke és nyugalom lehetne otthon, csak a gyerek kelti folyton a feszültséget. Ez így azonban nem teljesen igaz. A kamaszkor a felnőtt lelki életét is megpiszkálja, és olykor ő is lehet a felesleges drámák gerjesztője.De vajon miért lenne ingerült az anya, az apa, ha egyszer nem benne dúl a nagy változás: a gyerek teste alakul át, nem a szülőé, a gyereknek kell felnőnie, nem a szülőnek. Csakhogy a szülői szerep is nagyban átalakul. Van, aki ezt nehezen fogadja el, még ragaszkodna hozzá, ami abban az értelemben, ahogy régen volt, már nem lehetséges.

Számos konfliktus forrása, ha anya vagy apa továbbra is a gyerek legfőbb bizalmasa, példaképe, a titkok tudója, és minden feltétel megszabója szeretne lenni.

 

 

Az igazságosság kedvéért szülőkről, illetve „anyáról és apáról” beszélünk, de az igazat megvallva ez a helyzet inkább az anyáknak nehéz. Nem mindig, de általában az anyák szerepei között központibb helyet foglal el a szülőség, nagyobb változás számukra, ha kevésbé számítanak rájuk ebben a minőségükben, mint korábban. Az apákat inkább az szokta zavarni, hogy már nincs akkora szavuk, hogy „nem tiszteli” őket a gyerek, és annak a disszonanciája, hogy noha a támogatására (elsősorban anyagi támogatására, néha egy-egy dolog elintézésére) továbbra is igényt tart a fiatal, a szabályokat nem tartja be, és egyáltalán nem úgy beszél velük, mint aki hálás.