Mindenki jobban tudja, mi kell a gyerekednek

Kislányom komplett műsort rendez a vasárnapi ebéd közben, falatokat megcsócsál, ledob, pürét asztalon szétken, magyarul úgy eszik, mint a tizenegy hónaposak általában. Új játéka, hogy nagyra nyitja pici száját, bekap egy kanál pürét, majd röhögve kiköpködi. Valamiért a fejembe vettem, hogy pont a köpködés az, amiről le szeretném szoktatni, ezért kedvesen rászólok mintegy hatszázadszor: cica, tudod, nem szabad köpködni. Mire nagyanyám a szívéhez kap: te már ennyi idősen ilyeneket mondasz, hogy nem szabad?? Nem korai még ez egy kicsit?

Tizenöt perccel később a jóllakott, és a – lehetőségekhez képest – tisztára mosott gyermek kihúz egy fiókot a nappaliban, és elkezdi pakolni annak tartalmát. Megnézem, mi az: a nagyszüleim tulajdonában lévő konyhaeszközök használati utasításai, botmixertől zepteredényig. Baba egyenként kiveszi, majd a padlóra helyezi őket. Úgy ítélem meg, ez megengedhető viselkedés, de nagybátyám közbelép. Elmagyarázza, hogy ha mindent megengedek a gyereknek, akkor nem lesz belőle jó ember, mert azt hiszi, hogy mindent szabad, és ezt időben el kell kezdeni, amíg nem késő.

Egyes indián törzsek ilyenkor a falu szélén álló fára akasztják a rosszalkodó gyereket (remélem, arra alkalmas eszközben és nem a hajánál fogva), és azok a gyerekek nem is rosszalkodnak. Megtanulják, hogy akkor válhatnak a közösség részévé, ha elfogadják annak tanácsait.

Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy a terhesség alatti ellentmondó és kéretlen tanácsok, majd a gyermekágy alatti ellentmondó és kéretlen tanácsok csak halvány bevezetői voltak annak, ami rám vár. Mindenki, mindig, mindent jobban fog tudni. És ennek sohasem lesz vége.