Mindenkire hallgat, csak rám nem!

A szülőnek rosszul esik, miért ő az utolsó, akinek számít a véleménye, mikor ő van legtöbbet a gyerekkel, és a javát akarja. Mégis, rögtön támadást lát benne a fiatal, hülyeségnek minősíti, kikéri magának. A szülő azon gondolkodik, mikor és hogyan romlott el köztük valami, hogy ennyire nem értenek szót.

Ki ismerné jobban a gyereket, mint a tulajdon anyja, apja? A szülők legalábbis így gondolják, ebből kifolyólag úgy vélik, elsősorban az ő feladatuk jó irányba terelgetni, rávilágítani a hibáira. Ahogy közeledik a kamaszkor, egyre élesebben kirajzolódik, hogy a fiatal szinte mindenki véleményére kíváncsi, éppen csak a szülőére nem. A barátokéra persze különösen, de az is előfordul, hogy anya vagy apa már kétszázszor mondta, hogy görbén tartja a hátát, a tini idegesen legyintett, hogy marhaság, de mikor anya egyik kolléganője céloz rá finoman, akkor neheztelés nélkül elfogadja, és kihúzza magát.

Nem arról van szó, hogy tényleg tönkrement volna a kapcsolat, csak a kamasz lét jellegzetességeiből fakad, hogy most anya és apa visszajelzéseivel szemben védekezik leginkább a gyermek.

Önállósodási vágy

Sokszor beszéltünk már róla, hogy az identitás kialakítása a serdülőkor legfőbb feladata. A gyermeket az foglalkoztatja, ki ő valójában, és kivé válhatna. Ebben a keresésben már nem elégszik meg azzal, hogy a szülők szemüvegén keresztül figyelje magát. Ebből kifolyólag a gyermek ebben az időszakban kissé torzítva látja a kapcsolatukat. Önmagát, és formálódó személyiségét védtelennek éli meg, amit gondosan óvni kell a szülői behatástól. Így lehet, hogy lelke mélyén egyet is értene azzal, amit a szülő mondott, mégis a biztonság kedvéért visszautasítja, nehogy elveszítse a határokat, amik megvédik formálódó személyiségét.