Mit kezdjünk a gyereket érő kritikákkal?

Mikor valakinek a gyerekét éri kritika, általában úgy éli meg, áttételesen ő kapta a visszajelzést, hiszen rajta is múlik, hogy „sikerült” a gyerek.

Sok szülőnél megfigyelhető az az érdekes paradoxon, hogyha dicsérik a gyerekét, szabadkozni kezd, hogy „Hát, tényleg udvariasnak találod? Azért otthon nem mindig úgy viselkedik!”. Ha pedig kritizálják, akkor alázatosan egyet ért, esetleg még rákontráz, vagy mentegetőzik. Az is általános, hogyha a tanár felvázol valamilyen problémát, akkor otthon leszidja miatta a gyereket, mintha nem lenne elég a kölyöknek, hogy már a tanárral is összeakasztotta a bajszot. De azt is megélik sokan, hogy rosszul esik a gyereket érő kritika, főleg, ha más színben tünteti fel a csemetét, mint ahogy a szülő ismeri.

Tehát sokféleképp reagál az ember, függ az ő személyiségétől is, függ attól is, kitől érkezik a visszajelzés, és persze attól, mire vonatkozik, milyen stílusban. Mikor valakinek a gyerekét éri kritika, általában úgy éli meg, áttételesen ő kapta a visszajelzést, hiszen rajta is múlik, hogy „sikerült” a gyerek. Ez is lehet az oka, hogy sokan zavarba jönnek a dicsérettől, hiszen amiatt is szabadkoznának, ha őket dicsérnék. Pedig dicséretet visszautasítani ugyanolyan bántó, mint ajándékot: a másik embernek volt egy kellemes élménye a gyerekkel, hadd ossza meg a szülővel, és hadd örüljenek együtt!