Mit mondjunk örökbefogadott és lombikbébiknek?

A legtöbb szülő számára kérdés, mikor és mit mondjon a gyermeknek fogantatásáról és születéséről, hát még azoknak a szülőknek, akik története valamiben eltér a hagyományostól, akik úgy érzik, az ő válaszaik bonyolultabbak lennének. Ilyen helyzet, ha örökbefogadás útján került a gyermek a családba, vagy ha lombikbébiről van szó.

Fontos leszögezni: ezek a történetek nem elsősorban a gyermek, hanem sokkal inkább a szülő szemszögéből bonyolultak. Leszámítva azt az esetet, mikor a pár természetes úton is vállalt gyermeket, majd, hogy segítsenek egy nehéz sorsú gyermeken, örökbe is fogadtak egy vagy több kicsit, a lombik és örökbefogadás mögött rendszerint szomorú, traumatikus, kapcsolatot és identitást próbára tévő, évekig nyúló történetek állnak.

Kezdve azzal, mikor egyre nyilvánvalóbbá vált, nem fog összejönni a fogantatás a hagyományos módon, folytatva orvosi vizsgálatok sorával. Ha fény derült valamilyen testi okra, az érintett fél bűntudatot érezhet, amiért ő az „akadály”, és mindketten érezhetik, hogy felborul a kapcsolat egyensúlya, mert az egyikükkel „baj van”.

A kapcsolat próbája, képesek-e támaszt nyújtani egymásnak. Bizonyos helyzetekben mindkét fél azt érzi, ő az, akinek fokozott törődésre van szüksége: ha a férfi nemzőképtelensége miatt szükséges a lombikprogram, ő is elesettnek érzi magát, mert férfiúi identitása sérült, és ezt nehéz közvetíteni a partner felé, mert az elesettség sem tartozik a kultúra által férfiasként értékelt tulajdonságok közé. Ezért sokan inkább magukba zárkóznak. A nő pedig érezheti: ő, aki vállalja az orvosi beavatkozásokat, hormonkezelést, magára maradt, nem kap támaszt. Nem beszélve a várakozás hosszú időszakáról, ami érinti a lombikprogramban részt vevőket, és az örökbefogadó szülőket egyaránt.