Mit üzen a viselkedésed a gyereknek?

Rengeteg olyasmit megtanítunk a gyermeknek, amit nem szeretnénk, sokszor éppen az ellenkezője a szándékunk. Majd csodálkozunk, hogy miért nem a várakozásunknak megfelelően alakulnak a dolgok: nem úgy viselkedik, ahogy szeretnénk, nem úgy látja a világot, önmagát, mint amit át akartunk neki adni.

A példa fontosabb, mint a szó

Közhely, de igaz, hogy nem csak azzal nevelünk, amit mondunk, hanem legfőképp azzal, amilyenek vagyunk, amilyen példát mutatunk. Sok szülő azt gondolja, rá nem vonatkozik ez az intés, hiszen nemcsak mondja, hogy drogozni veszélyes, hanem tényleg nem is drogozik, nemcsak állítja, hogy csúnya dolog vandálkodni, valóban nem ver szét telefonfülkéket.

Sajnos ennél apróbb, hétköznapibb tettekről is szó van, és bizony szinte elkerülhetetlen, hogy bele ne csússzon abba a szülő, hogy olyasmire tanítja a gyereket, aminek az ellenkezőjére nevelné szíve szerint.

Például szeretné a szülő, hogy ne kiabáljon a gyerek. Amikor olyasmit tesz a csemete, amit nem lenne szabad, és szól az anya, hogy „hagyd abba”, és mintha elvesztette volna a hallását a gyerek, folytatja, majd szól erélyesebben, és semmi hatás, akkor harmadszorra már elüvölti magát a szelídebb szülő is. És erre jogosan kérdezheti bárki, hogy lehet ezt elkerülni, ha egyrészt felmegy az emberben a pumpa, másrészt valahogy szeretné elérni, hogy eljusson az üzenet a gyerekhez.

Nemcsak ezt nehéz elkerülni, de olyan ellentmondásokat is, hogy azt tanítjuk a porontynak, másoktól nem szabad elvenni dolgokat, csak elkérni, de mi sokszor kiveszünk ezt-azt a kezéből: a törékeny kristálypoharat, az éles kést. A szülő persze tudja, hogy ez más: nem azért veszi el, mert ő szeretne vele játszani, hanem a gyerek vagy a tárgy megóvása miatt. De a kétéves nem feltétlenül látja ilyen árnyaltan a különbséget. Ebből nem minden elkerülhető, csak annyit tehetünk, hogy legalább türelmesek vagyunk a gyermekkel, és nem háborodunk fel, hogy ugyanazt teszi, amit tőlünk is látott.