Ne próbálja egyformán kezelni a gyerekeit!

Amikor az ember vállal egy második, többedik gyermeket, általában szerepet kap a döntésében, hogy legyen testvére az elsőnek. Éppen ezért, mikor azt látja a szülő, hogy „nem jó testvérek” a gyerekek, elkeseredik.

Holott kicsi korban természetes a féltékenység, egymás szekálása, hogy rosszul vannak attól, a másik foglalja a terüket (fizikai és lelki értelemben). Aztán fokozatosan megmutatkozik, hogy bármennyit is ölik egymást, van köztük valami szolidaritás. Például, mikor egy külső személy belép a képbe, vagy amikor összefognak egy közös célért. A gyerekkori szekálás semmit nem jelent arra nézve, felnőtt korban jó testvérek lesznek-e. Ha a szülő hagyja lejátszani a meccseiket, és mindegyiknek megadja a neki járó figyelmet, akkor rendszerint egymásra találnak a gyerekek.

Sok szülő fél, hogy ő fogja elrontani a testvérek kapcsolatát, és ezzel kapcsolatban rendszeresen előkerül néhány félreértés, amiket érdemes eloszlatni. Mindegyik mélyén ott lapul valamiféle egyenlősdire, uniformitásra való törekvés. Persze, nem jó, ha az egyik gyerek állandóan kivételezett helyzetben van, de nincs rá szükség, hogy patikamérlegen adagoljuk tetteinket, szavainkat.

Egyformán kell szeretni a gyerekeket?

Számos szülő él komoly bűntudattal, amiért nem szereti egyformán a gyerekeit. Ez alatt azt érti: egyforma mértékben. Holott lehet, hogy csak nem egyforma módon. Biztos, hogy valamelyiket sokkal könnyebb szeretni, a másikkal döcögősebb a kapcsolat.

Ezt a különbséget több oldalról megközelíthetjük, akár a temperamentum vagy a szeretetnyelvek felől. A velünk összeillő temperamentumú gyerekkel természetesen könnyebb az élet. A társaságkedvelő, aktív szülőt idegesítheti gyermeke elvarázsoltsága, befelé fordultsága és fordítva. Aki könnyen veszi az élet akadályait, esetleg értetlenül áll előtte, ha a csemete szerinte túlérzékeny.