Nehéz szeretni a kamaszt?

A szülőség és a bűntudat kínos párosítás. Sokféle okból lehet bűntudata egy anyának, egy apának, és akinek még sosem volt, az valószínűleg nem figyeli magát igazán, mert számos kétely nyomaszthatja az embert: ezt most jól csinálom, ezzel most nem ártok? Ha sokat dolgozunk, ha türelmetlenek vagyunk, ha veszekszünk, ha nem voltunk következetesek, ha nem figyeltünk eléggé… Csak néhány a leggyakoribbak közül.

Amíg a gyerek kicsi, időről időre megnyugtathatja a szülőt, ha alapvetően rendben van, jó kedélyű a csemete: ha ő egészséges és boldog, akkor nagy baj nem lehet. Csakhogy elérkezik a kamaszkor, amikor erőteljesen hullámzik a fiatal lelki állapota, előfordulhat, hogy hetekig morózusnak látjuk, nem szól egy szót sem, vagy csak veszekszik. Tehát, már nem kap tőle a szülő megnyugtató jelzéseket arra nézve, hogy minden rendben lenne, és van, akit ez megvisel, elbizonytalanodik tőle, idővel belefárad a strapába.

És ebben a nehéz időszakban veszi észre sok anya és apa, hogy néha azt érzi, mintha nem is igazán szeretné a gyerekét. Ettől sokan megijednek, bűntudat ébred bennük, mert úgy gondolták, a szeretet érzése állandó lesz, és a gyerekkel kapcsolatban feltétel nélküli. Előfordulhat, hogy a szülő azt éli meg, hogy valami megkopott, akár, hogy sokszor irritálja őket a gyerek, és nem értik, hogy lehetnek ilyen rossz emberek, hogy a saját vérüket nem képesek igazán szeretni.

Jellemzően nem arról van szó, hogy tényleg végérvényesen elmúlt volna valami, hiszen ha az ember belegondol, mit érezne, ha baj történne a kamasszal, akkor kirázza a hideg: ezek szerint még ugyanolyan fontos neki. Ha pedig azt figyeli meg, mennyi mindent megtesz érte, lót-fut, ha valami intéznivaló akad, a ráfordított energiamennyiség szintén azt mutatja, nem kevésbé fontos számára, mint régen volt. És mégis: néha megkönnyebbülés, ha pár napra elmegy táborba, néha tele a hócipő a sértődéseivel vagy kritikáival – de vajon mi történt, miért nem olyan harmonikus a kapcsolat?