Nem kell mindent megadni a gyereknek, ha belepusztulunk is

A gyereknevelésről szóló írások nagy része arról szól, milyen feladatai vannak a szülőnek, és milyen igényei a gyerekeknek. Érthető, hiszen a szülők olvassák az írásokat. Viszont ez azt az érzetet keltheti, hogy a szülőnek minden határon túl, ha belepusztul is, mindent, de minden elképzelhetőt meg kell adnia a gyereknek.

Míg régen azon volt a hangsúly, váljon alkalmazkodó lény a gyerekből, aki beilleszkedik a társadalomba, ma előfordul, hogy átbillen a mérleg oda, hogy függetlenül a szülő személyiségétől, ízlésétől, temperamentumától az alkalmazkodjon a gyerek minden igényéhez. Ezzel a legfőbb probléma, hogy lehetetlen. És végül nemcsak az anya és az apa jár rosszul, hanem a gyereken csattan az ostor.

Több oka lehet, ha valaki átlépi a komfortzónáját, olyasmit tesz meg, ami belül disszonanciát kelt, végül pedig feszültségként tör ki belőle. Az egyik, hogy van valamilyen elméleti, elvi megfontolás a fejében. Ezek sokszor félreértett lélektani tézisek, vagy valami olyan elv, amit a szülő alkotott meg magának, például azért, mert nem akar olyan lenni, amilyen az anyja, apja volt, és ebből kiindulva túlzó, betarthatatlan feltételt állított maga elé.

Mivel napjainkban érték a gyerek partnerként való kezelése, a demokratikus nevelési stílus, előfordul, hogy a szülőnek bűntudata lesz már attól, hogy egy helyzetben határozottan, irányító módon kellene fellépnie. Ez az elmélet félreértésen alapul: valóban érték, ha a szülő úgy irányítja a családi életet, hogy az ne csak az ő érdekeit vegye figyelembe, hanem mindenki szükségleteit, és amikor lehet, a gyerek is választhasson alternatívák között. De attól még a kormányrúdnál ők, a szülők állnak, ők döntik el, melyik helyzet az, mikor van választás, és melyik, amikor nincs.

Nagyon gyakori jelenség, hogy anyák és apák messze átlépik azt a határt a gyereknek való engedékenységben, ami jól esne nekik. Lelkük mélyén valamiféle hálát várnak, azt, hogy a gyerek értékeli majd a szelíd bánásmódot, és önként szót fogad. Ha ez mégsem történik meg, és a bizonytalan „most már tényleg kellene aludni menni”-re a csemete folytatja a játékot, párszor még szépen szólnak, aztán dühbe gurulnak, mert igazságtalannak érzik, hogy mindent megtettek (kompromisszumokat ajánlottak, kérlelték a porontyot, érveltek neki), és ő nem hálálja meg a jó bánásmódot. Végső soron tehát jó volt a szándék, az eredmény mégis olyasmi, amit pont el akartak kerülni, hiszen végül ráöntik a haragjukat a gyerekre.

Másfajta helyzetekben is megbánhatja a szülő, hogy olyat tett, ami ellenkezik azzal, amit igazán, szíve szerint választott volna. Sokszor éppen a környezet helyezi nyomás alá. A nézőközönség: a családi összejövetel szereplői, a villamoson utazók, a barátok várnának valamit (tegyük hozzá, ez sokszor csak hiedelem, ami a szülő fejében van). Néha nagyobb szigort, máskor épp engedékenységet várnak el. Például azt, hogyha nem köszön a gyerek, szóljon rá, hogy tegye meg. Olyat is mindenki látott már, hogy sajnálkozva néznek a síró gyerekre, és rosszallóan a megkeményedett arcú anyára, amiért ridegen vonszolja végig a közérten a krokodilkönnyeket hullató csemetét, és még azt a pici kis csokit is sajnálja tőle. Az előzményt persze nem látják, hogy esetleg már kapott aznap édességet, vagy, hogy valami jelentős rosszalkodásért van büntetésben, amiért most nem kaphat csemegét.