Nem szükséges az önmarcangolás!

„Szegény gyerekben nem teszek-e kárt?” Ez a kérdés az első napokban, hetekben talán a gyermek fizikai épségével kapcsolatban merül fel leginkább, hiszen olyan törékeny a baba, és ha az elsőszülöttről van szó, felbukkanhat az emberben a kétely, hogy egyáltalán képes-e életben tartani ezt a csöpp kis lényt. Később viszont sokkal inkább adódik ez a kérdés a személyiségével kapcsolatban.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
életmód
2014. augusztus 08. Gyarmati Orsolya

„Szegény gyerekben nem teszek-e kárt?” Ez a kérdés az első napokban, hetekben talán a gyermek fizikai épségével kapcsolatban merül fel leginkább, hiszen olyan törékeny a baba, és ha az elsőszülöttről van szó, felbukkanhat az emberben a kétely, hogy egyáltalán képes-e életben tartani ezt a csöpp kis lényt. Később viszont sokkal inkább adódik ez a kérdés a személyiségével kapcsolatban.


Ma már sokan tájékozódnak az irodalomból, mit mond a tudomány a gyereknevelésről, és mindenki jópárszor kér tanácsot ettől-attól: barátnőtől, szülőtől egy-egy megterhelő helyzetben. Ebből is látszik, úgy gondoljuk, a gyermeknevelés komplikált feladat, ugyanakkor olyasmi, amit fontos lenne jól csinálni.

A hétköznapokba is beszivárgott a tudás, a gyermekkori élmények erősen befolyásolták az egész életet, beleértve azokat a tapasztalatokat is, amikre nem is emlékszünk. A szülőkkel való kapcsolat pedig a későbbi emberi kapcsolatok mintájául szolgál, még ha ezek a tapasztalatok árnyalódnak is.

Mindez a tudás a hasznossága mellett akár plusz terhet is tehet a szülő vállára, hiszen mindebből következik, egész életen át tartó hatása van annak, hogy hogyan bánik a csemetével.

Nem csoda, hogy ezerszer merül fel az anyákban és apákban a kérdés, a kétely: elég jók-e. Ezzel kapcsolatban már sokszor beszéltünk róla: nem kell tökéletesnek lenni, nincs is olyan, hogy tökéletes szülő. Mégis, érdemes-e egyáltalán azon gondolkodni, elég jó-e az ember szülőként?

Erre kétféle, elsőre talán ellentmondásosnak tűnő válasz van. Egyfelől, a nevelésnek, a gyerekkel való közös életnek csak a felszíne az, ami tanulható, tanácsok alapján elsajátítható. A nevelés igazából nem technikák halmaza, hanem emberek, személyiségek találkozása. Az anya, apa azzal nevel, amilyen, és bármilyen elhatározásokat is tesz, nagyon másképp úgysem tud nevelni. A türelmetlen ember nem lesz képes türelmesnek lenni a gyermekkel, csak mert úgy gondolja, ezzel tenne jót neki. Aki nincs kibékülve a szülői szereppel, és nem érzi jól magát családanyaként, családapaként, hiába tudja, hogy meleg, odaforduló szülőre lenne szüksége a gyermeknek, csupán elhatározás révén nem fogja tudni megadni ezt.