Nem vagyok az ön anyukája

Számomra kissé nehezen értelmezhető, hogy vannak, akik rendszeresen anyunak, édesanyának és anyukának szólítanak, mi több, tegnap a bölcsis dadus egy laza „szia, anyuci!”-val köszönt el tőlem. Nem, nincs még egy felnőtt lányom, aki bölcsis dadus, a valóságban neki valaki más az anyukája.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
életmód
2015. október 11. Gyarmati Orsolya

Számomra kissé nehezen értelmezhető, hogy vannak, akik rendszeresen anyunak, édesanyának és anyukának szólítanak, mi több, tegnap a bölcsis dadus egy laza „szia, anyuci!”-val köszönt el tőlem. Nem, nincs még egy felnőtt lányom, aki bölcsis dadus, a valóságban neki valaki más az anyukája.


Az első, aki anyának hívott, egyébként sem a gyerekem volt, mert ő akkor még csak néhány órával azelőtt született meg, és bármennyire is okos, még nem tudott beszélni. A csecsemős nővérekkel kezdődött: egyszer csak benézett az ajtón a szigorú, szőke ápolónő és azt mondta: „Anya, lassan ideje felkelni”. Aztán benézett egy másik, és azt mondta: „Jöjjön, anya, megmutatjuk a köldökcsonk kezelését.” A szülést követően négy napot töltöttem a kórházban, ezalatt minimum húsz ember szólított anyának, a hazajövetelt követően pedig becsatlakozott a sorba a védőnő, a gyerekorvos és az utóbbi asszisztensei. A szoptatási tanácsadó érdekes módon a nevemen szólított, meg is lepődtem.

És őt hogy hívják?

Nem feltétlenül és minden helyzetben zavar, ugyanakkor valljuk be, azért ez elég furcsa. Egészen eddig volt nevem, vagy ha nem tudták a nevemet, akkor asszonyomnak vagy doktornőnek vagy hasonlónak szólítottak. Onnantól, hogy gyerekem született, már nem is fontos, hogy legyen saját nevem, hiszen anélkül is lehet tudni, hogy ki vagyok: anyu.

További furcsa jelenség az úgynevezett játszótéri bemutatkozás. Rendes körülmények között is előfordul, hogy az ember szóbaelegyedik egy-egy ismeretlennel, mondjuk egy hosszú vonatúton vagy egy kongresszus ebédszünetében, beszélgetnek, és egy ponton bemutatkoznak egymásnak. Valahogy így: „Egyébként bemutatkozom, Puskás Pálma vagyok.” „Örvendek, Kovács Lajos.” Magyar, illetve nyugateurópai kultúrkörben esetleg kezet is fognak.

A játszótéren ez hasonlóan indul, beszélgetésbe elegyedek egy-egy anyukával a homokozónál az időjárásról, a fogzásról, a dackorszakról vagy neadjisten arról, hogy hol vette azt a jó nyakláncot. Egy ponton elérkezik a beszélgetés arra a pontra, ahol rendes körülmények között megkérdeznénk egymás nevét. Ehelyett rámutat a gyerekemre és azt kérdezi: „És hogy hívják a kicsit?” „Katinak, és a tiédet?” „Lajoskának.” És ennyi. Ez volt a bemutatkozás. Rengeteg ismerősöm van a környéken, akiket úgy hívnak, hogy „a Laci anyukája”, „a Viola anyukája”, „a Levente anyukája” és „a Zsófi anyukája”. Fel sem merül az a lehetőség, hogy egymás nevét megtudjuk. Sőt. Vannak, akiket évek óta ismerek játszótérről, Ringatóról, vagy épp a bölcsiből, mindent tudok a szoptatási szokásaikról, csak épp a nevüket nem.