Női agy, férfi agy

A téma elég nagy népszerűségnek örvend, és számos, humoros feldolgozása létezik. A YouTube-on is kering olyan videó, amelyben egy igen jó előadó kifejező gesztusokkal, szemléletesen magyarázza a nemek közötti biológiailag kódolt gondolkodásbeli különbségeket és az ezekből adódó csapdákat.

Számos párkapcsolati segítő irodalmat is tanulmányoztam már e tárgyban, miután a pszichológiai alapképzettségem részeként szerzett típuselméletek, temperamentumbeli különbségek, uram bocsá’, még az asztrológiai jegyünk (ami történetesen megegyezik), sem nyújtott kielégítő magyarázatot bizonyos frusztráló jelenségekre. Arra már rájöttem, hogy az én mérnököm introvertált, és hogy van neki elég belülről jövő agyi ingere, ami kellő stimulációt nyújt neki, anélkül is, hogy az én extrovertáltságom késztette folytonos impulzusokra szorulna. Innen már csak egy lépés volt magunkra ismerni a Gary Chapman-féle tételben, amelyben a csöndes Holt-tenger kontra csörgedező kispatak pártípust boncolgatja az író. Ahol a Holt-tenger csak hallgat, nyeli be az infót, ami az ő medrében meg is reked, míg a kispatakon fennakadás nélkül átfolyik minden, azaz folyamatosan közvetíti az őt ért benyomásokat. Ennek egyik példája a jelen sorozat is, de bölcs férjem, élve persze az előzetes cenzúra jogával, már beletörődött, hogy az ő szavaival élve: „Más a szomszédnak, az én feleségem a sajtónak teregeti ki a szennyest”.

Idővel tehát megértettem, hogy ő nem azért hallgat, amiért én, például, mert rossz a kedve, ideges az éhségtől, vagy megsértődött valamin. Ő pedig megértette, hogy én nem azért zúdítom a nyakába az érzéseimet és világnézeti problémáimat, hogy ő ezeket mind megoldja. Igyekszem tehát olykor hallgatni (és a véleménynyilvánítási kényszeremmel anyámat, a barátnőket vagy a Kedves Olvasót megörvendeztetni), ő meg rájött, hogy jobban jár, ha önként osztja meg velem a napi híreket, mintha megvárja, míg én fogom vallatóra. Más területeken viszont nem mindig van ez így. Ott vannak például a jeles napok. Évekig diszkréten hallgattam arról, mire is vágyom pontosan, hiszen azt gondoltam, mi sem egyszerűbb, mint a szeretett nő kívánságait kitalálni. Néhány, az uram szerint roppant praktikus, ámde cseppet sem romantikus ajándéktárgy után azonban úgy éreztem, nincs más hátra, mint kertelés nélkül, artikuláltan a szeme közé mondani az igazságot, miszerint én is, akár a legtöbb nő, a virágnak, csokinak, gyertyafényes vacsorának örülök. Dicséretére legyen mondva, az ínyenc és egzotikus konyhájú éttermek felkutatásában profinak bizonyul. Már csak arról kellett leszoktatnom, hogy ilyenkor viszont ne ossza meg velem előre az este helyszínéül kiszemelt helyet vagy programot, ezzel szerinte biztosan kerülve az esetleges kockázatokat, szerintem azonban megölve a meglepetésfaktort.

Másik triviálisnak tűnő, ám kritikus terület a feladatmegoldások módja. Férjem lassan, szisztematikusan és előre megtervezett módon halad előre, míg én a gyors és intuitív megoldások híve vagyok. Egyszer vettünk két ugyanolyan fiókos szekrényt lapra szerelt kivitelben, amit egymás mellé akartunk tenni, de már az elején összekaptunk, amikor emberem az alkatrészek leltározásánál és rendszerezésénél akarta kezdeni, én viszont már a súlyos deszkalapokat húzkodtam elő szöggel és kalapáccsal a kezemben. A végén úgy döntöttünk, versenyt hirdetünk: ki-ki megkapott egy fiókos szekrényt, hogy a maga módszereivel rakhassa össze, lássuk, ki lesz a gyorsabb és hatékonyabb. Míg ő az összeszerelési útmutató tanulmányozásával bíbelődött, én kétszer estem neki, majd bontottam vissza az elsőre hibásan összerakott tákolmányt, míg végül – láss csodát – egyszerre végeztünk.  

A cikk a Képmás novemberi számában jelent meg!