“Nőnek születtem, férfiként halok meg” – Albánia felesküdött szüzei

Qamile Stema 93 éves. Albániában él egy apró hegyi faluban. Cigarettázik, fehér inget, zakót és mellényt hord, s napközben a férfiakkal üldögél és beszélget. Csupán egyben különbözik tőlük: Qamile valójában nő.

Ne gondolja senki, hogy Qamile titokban tartja kilétét: a falujában mindenki tudja róla, hogy nőnek született, de amióta burnesha, azaz “felesküdött szűz” lett, mindenki férfiként tekint rá, hiszen az eskü arra jogosítja fel, hogy valóban férfiként éljen élete hátralévő részében.

Nem hóbortról, szexuális eltévelyedésről van tehát szó: azok a nők, akik leteszik az esküt, hogy mostantól férfiruhát öltenek és így élik le életüket, egy ősi szokásjogi kánonban, a XV. században íródott Kanuni i Lekë Dukagjinit-ban foglaltaknak tesznek eleget – akár kényszerből, akár szabad akaratból.  Sokszor előfordul ugyanis, hogy a családban nem marad több férfi, s ilyenkor a család egyik női tagja – sokszor a legidősebb lány – dönthet úgy, hogy férfiként él tovább és ő lesz így az új családfő.

Qamile édesapja akkor halt meg, amikor Quamile 20 éves volt, s a lánynak nem volt nagyon más választása, mint hogy burneshává váljon, s így örökölhesse a család földjét, s ezáltal gondoskodhasson kilenc fiatalabb lánytestvéréről. Az elmúlt 73 évben Quamile pontosan úgy élt, mint a többi férfi a közösségben és az eskütételt követően úgy is kezelték őt, mint családjának a feje.

Amióta húgai sorra meghaltak, Quamile egyedül él. Annak ellenére, hogy sosem alapíthatott családot, olyan jogai lettek férfiként, amelyeket egy albán nő soha nem mondhatott magáénak.

Természetesen más okok is motiválhatnak egy albán nőt arra, hogy felesküdött szűzzé váljon: elkerülhet egy nemkívánatos, vagy bármiféle házasságot, a családjával maradhat, dolgozhat, stb. Albánia nagyon erősen férfiközpontú társadalmában a nőket nemigen becsülik. A fiatal lányokat gyakran adják náluk jóval idősebb férfiakhoz anélkül, hogy bármiféle beleszólásuk lenne saját házasságukba.

Innentől kezdve az egyetlen, ami engedélyezett, illetve kötelező számukra, hogy férjük tulajdonaként szüljenek gyerekeket és vezessék a háztartást, kemény fizikai munkát végezzenek és elviseljék, bárhogy is bánik velük a férjük.

Tanulni, dolgozni, bármi mást csinálni szinte lehetetlen, különösen vidéken: a férfiak nem is nézik jó szemmel, ha egy feleség többet akar annál, ami szerintük a feladata. A burnesha intézménye egy kivételes menekülési lehetőség is tehát azoknak a nőknek, akik nem akarják boldogtalanul, idő előtt megöregedve leélni az életüket.

Hasonló jelenséget Afganisztánban is találni, ahol gyakran előfordul, hogy ha csak lányutódok születnek, egyet kiválasztanak és a pubertáskorig fiúként tekintenek rá. A gyermek ilyen módon munkát vállalhat és nyilvános helyen gardedámként szolgálhat nővérei és húgai számára. Noha az egész közösség tudja, hogy a fiú valójában lány, mindenki fiúként kezeli a gyermeket.

A fotók Jill Peters munkái.