Nyári emlékek „tárolása”

Nyakunkon a szeptember, az óvoda- és iskolakezdés ezer teendője, és mivel a felnőtt világban is nyáron illik vakációzni, saját jogon is lehet az az érzésünk, hogy a nyárnak vége. Szeptemberben visszazökken minden a régi kerékvágásba, legfeljebb a barnaságunk utal a szabadságra, és gyakran mondogatjuk: „Jaj, nem is volt nyár, már el is felejtettem”. Kezdhetjük számolni, mennyi van a következő vakációig. Ami majd ennél biztosan sokkal jobb lesz.

Tábor, lekvárfőzés a nagymamánál, Balaton, tenger, filmnézés a családdal, barátokkal, pizsamanap, kézműveskedés – bármi, ami a vakáció/szabadság alatt történt, mind arra van hivatva, hogy feltöltse a rákövetkező hétköznapok „tankját”. Napok és események, amelyek nem csupán önmagukért vannak, ahogyan az ünnepektől is azt várjuk, hogy fénye-melege a téli hónapokban kitartson, úgy a szabadság eseményeitől is.

Az élmény lassan felszívódó vitamin, a szervezetet – a lelkünket – hosszú időre ellátja a megfelelő tápanyagokkal. De mi szükséges ahhoz, hogy tényleg hasznosuljon?

Kell valaki

Valaki, akinek elmesélhetjük, és közben újraéljük az eseményt. Akinek a társaságában megerősítést kap vagy akár újra is rendeződik a történet értelme, egésze. Valaki, aki még kérdez is. Aki nemcsak bánatainkban képes empatikusan osztozni, hanem – ami sokkal nehezebb és fárasztóbb – tud együtt örülni is. Nemcsak a bánat, az öröm is többszöri elmesélésre vár, hogy kibomolhassanak a részletek, hogy elmélyülhessenek az érzések. Egy többgyerekes anyuka mesélte a minap: „Otthon voltam sok éven át a gyerekekkel, azt hittem, mindent tudok róluk. Aztán egyszer a hétévesemet elvittem az anyatárs által ajánlott drámajáték-foglalkozásra. És leesett az állam! Hogy miket nem játszott ez a gyerek, micsoda szerepeket vállalt, milyen meséket kanyarított felismerhetően családi történeteinkből! Rájöttem, milyen ritkán kérdezek olyat, ami neki valóban fontos lenne.”

Az egyik oka az lehet a nyári élmények elröppenésének, hogy egyszerűen nincs, akinek jóízűen elmeséljük. Pedig felnőtt, gyerek, szülő, nagynéni, dédmama, mindenki rászorul arra, hogy örömét és bánatát, hangyaszámolását és világkörüli útját, a szomszédék kiskutyáját, nyári szerelmét és első úszótempóit valakinek elmondja. Ha nincs ilyen, akkor lehetséges, hogy meg sem fogalmazódik, nem is ölt formát a gondolat, az érzés, mindaz, amit megélt. És a vitamin nem szívódik föl.

Oszd meg – de hiszen ott a Facebook!

Az online hálózat világában régimódi és szükségtelen dolognak tűnhet a háromdimenziós fül, amikor az eseményeket ott és azonnal úgyis megoszthatom online. Csakhogy nem egy emberrel, hanem a tömegekkel. Tari Annamária klinikai szakpszichológus több konferencián magyarázta, hogyan osztanak meg Y-és Z-generációs fiatalok eseményeket a legkülönfélébb „kütyük” segítségével. A kulcsszó: online és azonnal. A sharing gyakran egyfajta helyszíni közvetítéssé válik, hiszen az esemény még le sem zárult, menet közben tudósítanak szülinapi partiról, nyaralásról, osztálykirándulásról – például cseppkőbarlangból, ahol azon bosszankodik a mobilját nyomogató iskolás, hogy nincs térerő. Mindent azonnal, megélés és átélés nélkül. Az események sztori szinten maradnak, nincs idejük élménnyé érni: aki így oszt meg, az egyszerűen csak átfolyatja magán a történéseket, átlátás, átérzés, megélés nélkül.

Ezért kiemelkedően fontos a gyerekekkel és fiatalokkal való kapcsolatban a személyes, élő, részletes elmeséltetés. A felidézés és újrafelidézés, amikor már kint van az eseményből, kicsit már távol lépett tőle. A rákérdezés: Akkor dühös voltál? Féltékeny? Magányos? Zavart? És a másik észrevette? És mit csinált? Vajon miért?

Nem történt semmi

Egy vidám családregényben írja az elképedt anya kiskamasz fiáról, hogy midőn felteszi a kérdést, mit csináltak aznap az iskolában, azt a választ kapja: „Versenyeztünk, ki köp messzebbre. Az ő szemében ugyanis nem az számít, ha iskoláról van szó, amit az órák alatt csinálnak, hanem ami a szünetekben vagy tanítás után történik: egyedül az érdemes figyelemre és emlékezésre.” (Brunella Gasperini: Én és ők)

Libby Purves brit írónő a következőket meséli: „Tízéves lehettem, amikor anyám elvitt megnézni Tutanhamon kincseit… Igaz volna? Teljes amnéziám van, ami a fáraó sírhelyét illeti, de tisztán emlékszem Monty tevére, a lehelete szagára, a homokra, és a kairói tömegre. (…) A gyerekek nem rendelkeznek azzal a kulturális háttérrel, amivel a felnőttek: hadd nézzék, ami nekik tetszik! Nem azt gondolják magukban: „Ó, a Tadzs Mahal! Ó, Velence! Jaj, de szép!” – Gyakran néznek a turistakalauzok számára nem megfelelő irányba. (…) Amikor többszáz kilométert utaztatjuk, hogy lássa a világ csodáit, ő belefeledkezik egy kőfalon napozó gyíkba, (…) felejthetetlen élmény a fűtőrács is, mert a fejed fölé fújja a kabátodat, csak ne légy ingerült, amikor élvezetesebbnek tartja, mint a kiállított tárgyat…”

Mindez vigasz azoknak is, akiknek fáj, hogy családjuk nem jutott el a nyáron „sehova”, vagy legalábbis „valahova”. Emlékezetes, építő és érzelemgazdag lehet egy egyszerű baráti összejövetel, egy közös főzés, egy film, egy rövid erdei túra, egy távoli rokon meglátogatása, a kamrapolc újrarendezése, vagy egy spontán kialakuló apa-fia beszélgetés az éjszakában.

Olvassunk nyarat!

Jön a szeptember. Ideje, hogy felidézzük, vagyis újraolvassuk a nyár eseményeit, hadd váljanak közös élménnyé. Összeülni egy délután az emlékekkel, a fotókkal, videókkal, képeslapokkal szuvenírekkel, elővenni az új barátok új címeit. Kezdhetjük számba venni, elolvasni a nyarunkat. Újramesélni a közös és egyéni eseményeket, ki mire és ki hogyan emlékszik. (Egy családtag mindezt ünnepélyesen fölírhatja egy nagy papírra, sőt a kicsik rajzolhatnak is közben.) Mesélünk, mesélünk, felidézünk, megnézzük a képeket, nevetünk, bánkódunk újraélünk, vagy felteszünk egymásnak őszinte, valódi kérdéseket. A fontos történéseket, fontos érzéseket „megállítjuk” és kicsit feltöltődünk ennek melegénél.

Aztán a nagy papírt, a képekkel, kommentárokkal akár a konyhában is kiragaszthatjuk, így hosszabb időre válhat erőforrássá, hiszen állandón azt fogja kérdezni: – Emlékszel?

A cikk a Képmás családmagazin 2013. szeptemberi számában jelent meg.