Ösztönlényből emberré válni

Örömmel tapasztalom az utóbbi időben, hogy kislányom próbálja megérteni saját érzéseit, és fáziskéséssel ugyan, de rákérdez arra, miért is balhézott az előbb?

Nagyon-nagyon várjuk már az óvodát. Anikó azért, mert a három évig tartó otthonléttől és gyerekneveléstől enyhe mértékben „megzizzent” Izabel annyira unja már a banánt, hogy rendszeres hisztikkel és balhézással próbálja fenntartani az izgalmat (sikerül is neki), én pedig azért, mert mire hazaérek, egy lelkileg szétzilált anyát, és egy terrorista lánygyermeket találok otthon, ami nem a legjobb párosítás a munka után való kikapcsolódásra. Ergo rólam sem lehetne megmintázni a türelem szobrát, bevallom őszintén, az utóbbi hónapokban túlélésre játszom. A szitu nyilván a gyermekkel rendelkező, kedves olvasóknak sem ismeretlen, ezt az időszakot egyszerűen át kell vészelni valahogy. Persze ha lenne testvére Izabelnek, nyilván más lenne a helyzet, de nincs, így a leányzó éli az egyke, ezáltal akarva-akaratlanul kissé elkényeztetett csemeték életét. Az óvodától várjuk a csodát, hisz anya visszakerülhet a munkaerőpiacra, ahol végre ismét felnőtt emberek által keltett ingerek érik, Izabel pedig saját kortársaival játszhat, amire egyébként hatalmas igénye van.