Rászóljak-e a gyerekre?

A másik véglettel is gyakran találkozik az ember, mikor mindenki azt várja, mikor szól már rá az anyja, az apja a hangoskodó, dobálózó, köpködő, galambokat kaviccsal szóló gyerekre, mert szeretnének nem beleavatkozni idegenként, de egyre kínosabb a helyzet.

 

 

Hogy pontosan mi fér bele, és mikor kell rászólni a gyerekre, nem is annyira pszichológiai, mint kulturális kérdés: a neveltetésünkből fakad, és nincs egyetlen helyes válasz. Ha hangosan beszél a gyerek, vajon rászóljunk-e? Érthető, ha valaki megteszi, érthető, ha másvalaki ezért még nem szól. Ha minden alkalommal jelezzük, mikor lenne még valami tökéletesíteni való a viselkedésén, akkor olyan lesz a hangulat, mint az első példában, és idővel rendkívül frusztrált gyermekünk lesz, aki úgy érzi, nem tud jót tenni, vagy, ami még szomorúbb: hogy ő nem elég jó a szüleinek. Ugyanakkor a megengedő álláspont könnyen siklik félre: az ember szabadságot akar adni a gyereknek, hagyni, hogy a saját tempójában, a saját ízlése és érzései szerint tegye a dolgait, és ez nemes cél, csakhogy eközben azt is meg kellene tanulni, hogy van, ami a másik embert zavarja, és hogy hogyan korlátozzuk önmagunkat – hiszen ez is az érettség része.

 

 

Lélektani szempontból azon érdemes elgondolkodni, mikor a szülő mást tesz, mint amit a józan esze és az értékrendje diktálna. Érzi, hogy itt szólni kéne, vagy azt érzi, nem biztos, hogy jól tette, hogy szólt, és mégis másként cselekszik, mint ahogy gondolja. És ez nagyon gyakori!

 

Gyakran szerepet játszik a döntésünkben a külvilágnak való megfelelés, az, hogy elképzeljük, mit várnak tőlünk, és nem tudjuk megadni magunknak azt a szabadságot, hogy eltérjünk a vélt elvárástól. Ez alól felszabadíthat minket annak elfogadása, ha fejünk tetejére állunk, akkor sem fog mindenkinek tetszeni a nevelési stílusunk. Pedig milyen jó lenne néhány elismerő szót, vagy legalább pillantást begyűjteni! Milyen jó lenne, ha visszajutna a fülünkbe, hogy azt mondogatják egymásnak a hátunk mögött, hogy „a Kovácsék azért nagyon értenek a neveléshez, meg is látszik a gyerekükön!” Érjük be azzal, hogy lesz, akinek tetszik, lesz, akinek nem.

 

 

Sokan a gyereket akarják kímélni, mikor visszafogják magukat. Szegényt úgyis regulázzák az óvodában, és az élet is olyan kemény lesz, legalább itthon lehessen, amilyen szeretne lenni! Ilyenkor feldereng, hogy utáltuk, mikor nem rághattuk ki a fagylalttölcsér alját, nem hagytak minket a kanapén ugrálni. Már akkor elhatároztuk, mi majd sokkal kedvesebbek leszünk a gyerekünkkel, és köt minket a fogadalmunk. Ebben a megközelítésben szigorúnak lenni olyan, mintha elárulnánk gyermeki önmagunkat.