Remény a gyermekeknek!

A Boldogasszony Iskolanővéreket az a szándék vezette a nyárádmenti kis falvakba hogy a muzsika, a kóruséneklés segítségével éltető közösségeket hozzanak létre, hogy lehetőséget teremtsenek, reményt ébresszenek, segítsék a szülőföldön maradást a székelyföldi gyerekek, fiatalok számára. A Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar életét Nagy Éva Vera iskolanővér, az egyik kórusvezető mutatja be.

– Mi a „Tündérkert Iskola”?

– A gyerekek lelkesedése és kitartása eredményeképpen megszületett egy iskolarendszeren kívüli komplex zenei műhely, a „Tündérkert Iskola”, amely a Kodály-módszer segítségével ma már 8-19 éves korú 250 gyermeknek ad lehetőséget az aktív muzsikálásra, a zenei anyanyelv megőrzésére. A zenetanítás ürügyén összegyűjtjük a gyerekeket. Heti rendszerességgel tanítunk, hétvégén pedig a magyar kultúra egyéb területeivel foglalkozunk önkéntesek segítségével. Iskolai szünetekben intenzív táborokat, utazásokat szervezünk. Próbálunk pezsgő életet teremteni a gyerekek számára, törődni a családjaikkal is. Figyelünk, hol mire van szükség, abban próbálunk segíteni.

– Milyen volt az indulás? 

– 2004 szeptembere óta, 9. éve végzünk pedagógiai-szociális tevékenységet Szovátán és hét felső-nyárádmenti faluban, Romániában, a Boldogasszony Iskolanővérek nemzetközi szerzetesközösségének tagjaiként. Erdélyben Notre Dame Iskolanővérekként ismerik a rendet, nővéreink a Mariánumban végeztek gyümölcsöző oktató, nevelő munkát. Valaha 19 házuk volt Erdélyben. A Miasszonyunk Iskolanővérek lelkiségének ma is fontos dimenziója a misszió, ez vezetett minket, amikor a mai határoktól messze élő gyerekek között kezdtünk dolgozni.

– Hogyan mutatná be azt a helyet, ahol dolgoznak?

– A Nyárád vidéke összefüggő, színmagyar települések láncolata, gazdaságilag elhanyagolt környék, bizonyos fokú elszigeteltsége ugyanakkor az ősi falusi kultúra, életmód fennmaradásához is hozzájárult. Hagyományos – a Felső-Nyárádmentén katolikus – értékrend szerint élő családok egészséges, józan és hiteles gyerekeket nevelnek. A falvak megmaradás zálogát jelenti a Felső-Nyárádmente Marosvásárhelyhez való közelsége. A város, mint a Székelyföld kulturális-gazdasági központja munkahely lehetőséget is nyújt. A falvakban alig van munkalehetőség, a szülők sok esetben külföldön vállalnak munkát, ami a családok szétszakadásához vezet. Nagyon sok család küzd a munkanélküliséggel együtt járó alkoholizmussal.

– Mennyire él a népi kultúra ezen a területen?

– Néprajzi szempontból igen jelentős vidékről van szó, a fent említett falvak legtöbbjében Bartók Béla is járt népdalt gyűjteni. Máig élő népzene található ezekben a kis elzárt településekben. Erdélyben folyamatosan tapasztalható ez a gazdagság. Állandóan új népdalokra bukkanunk, naponta megcáfolja a valóság, hogy már ismerjük a gyöngyszemeket. Időről időre fellebben a fátyol, s egy ősi kultúra mélységébe, gazdagságába pillanthatunk. A valódi népi kultúrából egyenes az út a magas kultúrához, míg a szubkultúrából hosszú és nehéz.

– Kórusvezető és iskolanővér. Mit jelent Önnek a misszió?

– Gyerekkorom, családom és iskoláim révén életem nélkülözhetetlen részévé vált a zene, az éneklés, a kórus. Az énekkarban való éneklés számomra gyógyító valóság. Alapvetően zárkózott vagyok, nagy az igényem az elmélyülésre. Magasrendű művészi élményt közösen létrehozni, annak részese lenni: ez számomra a közösségi tapasztalat csúcsa. Számomra a „tündérkert” fogalmazza meg a misszió lényegét. Szabadon, örömmel, játszva kultúrát teremteni, a növekedést választani, közösségben átélni  az élet jó dolgait: a harmónia születését, táncházat nyári estében, a mikházi templom hűvösében barátoknak reneszánsz muzsikát játszani, cserépkályha duruzsolása mellett terveket szőni, székely ruhában, elementárisan énekelve járni Magyarországot s Erdélyt, reményt adni a magyaroknak, sárban, esőben, jégben, hóban, határaink átlépését megtapasztalni. A megvalósításhoz társat találtam Czakó Gabiban, aki rendünk társult tagja, kiváló zenepedagógus, karvezető. Ha valaki egyedül álmodik, az még csak álom, de ha ketten álmodnak, az már a megvalósulás kezdete.

– Vallásos szempontból mire van szükség Erdélyben?

– Az erdélyi úgynevezett hagyományos egyházban felnövő gyerekeknek, fiataloknak, fiatal szülőknek nagy az igényük arra, hogy kérdezhessenek, beszélgessenek, kortárs csoportban együtt gondolkodjanak hitbeli kérdésekről, tanulják és próbálják a személyes és közösségi ima módjait, közelebb kerüljenek a Szentíráshoz, személyesebbé váljon a hitük, önismereti kérdésekben eligazítást kapjanak. Fontosnak érezzük az önkéntességre, felelősségvállalásra, hátrányos helyzetben élőkkel való szolidaritásra való inspirácó adását egy olyan közegben, amely maga is a létfenntartásért küzd, ebből következően szükségszerűen egy beszűkült világban él.

– Eredményeik azt mutatják, a nyárádmetni kis falvak gyermekei számára a kórusnak köszönhetően kinyílt a világ. Hogyan tartják az anyaországgal a kapcsolatot?

– A magyar-magyar kapcsolat ápolása elsődleges. A zenés színpadi darabokkal, a gyermekkórussal sokat utazunk, elsősorban Magyarországra. Ilyenkor általában családoknál szállnak meg a gyerekek. Jó kapcsolatok, gyakorta hosszan elkísérő barátságok alakulnak ki a vendéglátókkal. Gyakori, hogy Erdély-járó csoportok jönnek hozzánk, olyanok, akik számára a nyárádmenti gyerekek előadásai mélyreható, sokszor első Erdély-élményt jelentenek. Közülük kerülnek ki az ösztöndíjrendszer működtetői, támogatói.

– Milyen rendszert építettek ki, hogyan működik az ösztöndíj?

– Az itt élő családok általában halmozottan hátrányos helyzettel küzdenek: kisebbségben, anyagi létbizonytalanságban élő, munkanélküli, szenvedélybetegséggel küzdő, külföldi munkavállalás miatt szétszakadt családok, fogyatékkal élő gyermekek, bántalmazott gyermekek, roma gyermekek családjai, akiket oktatással, neveléssel próbálunk a közösségbe integrálni. A családokkal való kapcsolattartás révén kiderül, hol milyen segítségre lenne szükség. Közvetítünk számukra Magyarországról érkező adományokat, ruha, könyv, taneszköz, gyógyszer, élelmiszer, játék formájában.  Ösztöndíjat adunk középiskolai, egyetemi tanulmányaikhoz. 2006 óta évente 20-25 tehetséges gyermeket, fiatalt segítünk tanulmányi ösztöndíjjal. Az ösztöndíjasok nagy része faluból Marosvásárhelyre vagy Székelyudvarhelyre kerülő középiskolás, akiket évek óta tanítunk, jól ismerünk, s a tevékenységekbe való bekapcsolódás révén a folyamatos kapcsolattartás által fejlődésüket nyomon tudjuk követni. Az ösztöndíjat kollégiumi díjra, étkezésre, különórákra, könyvekre fordítják. A támogatókkal való kapcsolattartás kölcsönös motiváló tényező ebben a rendszerben.

– Milyen nehézségekkel néznek szembe munkájuk során?

– A napi működtetés folyamatos küzdelemmel jár. Nincs igazán saját helyünk, ahol például a fényképeket, plakátokat, okleveleket ki lehet tenni, ahol van légtér a 60-70 fős kórus énekkari próbához, ahol rendes szék van, amin lehet 2-3 órát ülni. Küzdünk a fűtött teremért. Minden évben nagy kérdés, sikerül-e biztosítani a táborok fedezetét. Ne tudjuk elhelyezni a hozzánk érkező magyarországi diákcsoportokat.

– Ezeket a gondokat orvosolná például a létrehozandó központ?

– Nagy álmunk a Tündérkert központ, mely mintegy „Magyar Kultúra Háza”, „népfőiskola”, „népiskola” működne. Van alapunk, emberi erőforrások, segítők, munkatársak, önkéntesek, és egy évek óta sikeresen működő tevékenység-háló. A központ lehetőséget adna arra is, hogy fejleszteni tudjuk lelkiségi, kulturális palettánkat. Mindez hozzá tud járulni a környék szellemi-lelki felemeléséhez. Így például gondoltunk esti iskolára felnőtteknek, karvezetők képzésére, gyermekkönyvtár létrehozására, lelkiségi, gyógyító és képző kurzusokra. Foglalkozni szeretnénk a gondokkal is, így például az alkoholizmussal, az erőszakmentes kommunikációval a családban, a családanyák képzésével.