Roham, haslövés, csontig hatoló hideg és egy anyai fánk

Ez a kép a Budakeszire való Martin családot ábrázolja. A múlt század fordulóján magától értetődő, természetes dolog volt a sok gyermek, különösen az afféle mélyen hívő, és a földet keményen művelő családokban, mint ez a sváb família volt.

Édesanyjuk született Frankenhauser Anna 1880 és 1894 között, mindössze 14 év alatt adott életet a nyolc Martin fiúnak. A negyven holdas nagygazda, Martin János – aki egy időben a falubírói tisztet és a budakeszi takarékpénztár elnöki tisztét is ellátta – valamennyi gyermekét gazdálkodónak szánta. „Ki műveli meg a földet, ha mindenki tanul?” – tette fel a költői kérdést időről időre. Bizonyos értelemben igaza volt: a föld akkoriban biztos jövedelemnek számított – különösen a gyorsan fejlődő főváros közelében. A Budakeszi svábok hordták minden reggel a hajnalban fejt tejet a budai villák és előkelő társasházak lakásainak küszöbére. Annak, aki megfogta a munka végét és értett ahhoz, amit csinált, biztosította a megélhetést. Ezen a fényképen szép ünneplő ruhákat láthatunk, ami stabil anyagi helyzetről árulkodik.

A jó képességű fiúk közül csak az l885-ben született Ferenc tanulhatott tovább a plébános és a tanító együttes közbenjárására. A vonakodó családfő ellenvetésére – „hiszen itt is tanulhatna még” – az iskolamester keményen felelt „Tőlem már nem tanulhatna a fia, inkább ő taníthatna engem.” Így aztán a fiú előtt megnyílt a banktisztviselői pálya, melyet az 1. világháború akasztott meg.

Roham és haslövés

A Martin fiúkra rögtön az elején sor került. „1914. július 26-án anyám fánkot sütött névnapjára, mikor a mozgósítást tudomására hoztam. Szép névnapi ajándék, hat fiát a háborúba küldeni. Legkisebb öcsém csak ősszel vonult be, míg József bátyámnak bevonulnia egyáltalán nem kellett.” – írja visszaemlékezéseiben Ferenc. A katonaszerencse azonban melléjük szegődött – egyetlen kivétellel. Mátyás elesett a fronton, s nem lehet tudni, hogy merre várja a feltámadást.

Ferencnek ugyancsak kijutott a „jóból”. Tartalékos hadnagyként – mivel tanult ember volt tiszt lett – a legendás 32. gyalogezredben, a legforróbb helyeken verekedett az első hetektől kezdve. Harcolt a szerb fronton Sabácnál, majd az orosz gőzhenger megállítására az oroszok ellen, Galíciába vezényelték.

Naponta került összeütközésbe az ellenséggel, s részt vett az ezred történetének egyik diadalmas ütközetében is, a Lembergtől délre megvívott horozsanna-vielka-i csatában is, mely alulnézetben így festett: „Szeptember 9-én reggel egy erdőn haladtunk át. Az erdővel szemközti dombon voltak az oroszok elsáncolva. Fél óra eltelte után az oroszok nagy tüzérségi tüzet nyitottak az erdőre. A bosnyákok támadásra indultak, de az orosz sortüzek szétbomlasztották őket. Erre mirajtunk volt a sor. Magyarok előre! Meg kell mutatni a bosnyáknak, hogyan támad a magyar. Rettenetes tűz! Süketítő robbanások, jajgatás, “Sanitäts” kiáltás, de szilárdan haladtunk előre. Közben mi is fegyvertüzet nyitottunk, míg tüzérségünk gránátjai egymás után robbantak fel az orosz sáncokban. Egyórai kemény harc. Az orosz tűz gyöngült. Előre fiúk! A muszkák kiugrottak lövészárkukból és menekültek. Roham! Az állást elfoglaltuk. Ezernél több oroszt fogtunk. A lövészárkokban láttuk aztán, hogy micsoda munkát végzett a tüzérségünk. Szétszaggatott és megcsonkított muszkák százai hevertek ott. A dombon átérve az orosz tüzérséget láttuk felszedelődzni. Persze áthúztuk számításukat. A lovakat egy-kettőre leszedtük. Tizenöt ágyút zsákmányoltunk. Délután folyamán az oroszok, ellentámadással próbálkoztak, de csúfos kudarcot vallottak.”

Szeptember 11-én aztán megsebesült:
„Az embereknek megállást parancsoltam, jómagam pedig előre mentem a kilátásig, a helyzetet pontosan megszemlélni. Az erdő szélén tisztán kivehetők voltak az oroszok, lehettek 150-200 lépésre. Abban a pillanatban hatalmas ütést éreztem a hasamban és elterültem a földön. A derekam körül éreztem a meleg vért. Ketten szaladtak hozzám, hogy bekötözzenek. Úgy emlékeztem, hogy a haslövés halálos, azonnal úgy is intézkedtem. Lapot címeztem haza, melyet átadtam az egyik embernek, hogy halálom után értesítse szülőimet, s egyúttal közölje a helyet, ahol eltemettek. Neki ajándékoztam órámat. A másik az összes pénzemet kapta. Sátorlapba tettek, úgy vittek egy fedett terepszakaszig, ahol a sebesültvivők hordágyra tettek. Vagy egy km-re vittek így, míg beértünk egy faluba, az első kötözőhelyre. Ott temették éppen Keksz hadnagy bajtársat. Kértem a sebesültvivőket, hogy halálom után melléje temessenek. A kötöző szobában a zászlóalj segédorvosa eloszlatta aggodalmamat, legalább ötven százalék eshetőséggel biztatott.”

Rettenetes hideg

Martin Ferenc elkerülte a halált és rövid idő alatt felgyógyult. Sőt, 1914. december 30-án újra elvonult a frontra, ami akkorra már a Kárpátokban húzódott. Igazi földi pokol fogadta őt, az 1. világháború egyik legnehezebb és legtöbb véráldozatot követelő frontszakasza. Március utolsó, április első napjaiban rettenetes időjárás tette próbára őket:

„A hideg a tetőpontját érte. Hóvihar dühöngött, hóba ásott lyukakban védtük magunkat a rettenetes idő elől. Minden tartalék élelmiszerünk elfogyott. Egy darab fagyott főtt húst kapott mindenki, ugyancsak fagyott kenyérrel. Nekem, különös kegyképpen, felhoztak egy kis csomagot száraz fánkkal, jó mamámtól. Jaj de jó volt! Egy ülésre megettem az egészet, rögtön jobban éreztem magam. Az anyai szeretet annyira fölmelegített, hogy már dacolhattam minden idővel. De szükség is volt rá, hiszen tiszt már csak magam voltam a századnál. Azonkívül naponkint legalább 30-35 embert kellett visszaküldenem elfagyott tagokkal. 15 fok hideget még nappal is mutatott a hőmérő. Egymás után fagytak meg az emberek. Egy kis lázálom, megmerevedés és már nem fáj többé semmi. Embereket földörzsölni, vagy visszavinni nincs idő. Az egyik baka a családja körében volt, simogatta feleségét egyik kezével, ringatta kis lányát a másikkal. ’Itt vagyok köztetek, nem foglak már többé elhagyni. Milyen jó itt köztetek. Itt már nem fázom.’ Ráztuk, karját dörzsölgettük, de csak elaludt. Közben persze irtó puskaharc. Az oroszok folyton támadnak. Kren szakaszvezető a századom erőssége. Szakaszával úgy szedi a muszkákat, hogy öröm nézni. Három muszka kúszott fel a hóban. Egy fa mellett gépfegyvert akartak felállítani – leszedték mind a hármat. Még vagy öt-hat kísérletezett, mindannyian holtan buktak fel. Harminc lépésnél közelebbre nem jutottak. Közben persze közülünk is sokan sebesültek. A hóba ásott fedezék a golyó ellen nemigen véd. Fedezékben láblövés! Milyen furcsa…”

A harc vége

Aztán két héttel később számára véget ért a háború:

„Április 15-én hajnali négy órakor a figyelő őrszemeket meglepték az oroszok. Azoknak sikerült még a lövészárokba visszakerülniük, de mire a legénység álmából és ijedségéből magához tért, az oroszok már átvágták az egysoros drótkerítést és rohamoztak. Erős tűz alá vettük őket és úgy látszott, visszaverésük sikerül is, de sajnos nem így történt. A harmadik szakasznál, éppen a legkényesebb pontnál, az oroszok behatoltak az állásunkba. A szakasz egy része az éj leple alatt vissza tudott szaladni. A futókat összeszedtem s körülbelül a második szakasz közepe magasságában vártuk a további támadást. Százötven-kétszáz embernyi tartalékkal ellenrohamot intézhettünk volna, de az agyoncsigázott, összetört húsz emberrel teljes képtelenség volt. A zaj újra kezdődött, az oroszok újabb rohama következett. A negyedik szakaszt hátba kapták, a második szakaszt oldalba. Talán menekülni tudok még, gondoltam. A fedezékem három hatalmas fa között volt, a bokrok három oldalról teljesen elrejtették. Beugrottam, ha az oroszok pillanatnyilag nem veszik észre, mialatt nyugat felé előnyomulnak, nekem sikerülhet a honvédek felé megszöknöm.
Eltelt egy negyedóra és még mindig nem vettek észre, de végül, akik összeszedték az első szakasz foglyait, fölfedeztek. Három csövet irányítottak egyszerre a fedezékembe. Ha oroszul tudtam volna, megmondom, hogy megadom magamat, így azonban némán ültem s sorsomra bíztam magamat. Valamit kiabáltak, de miután nem értettem, mozdulatlanul ültem tovább. Erre ismét rám szegezték fegyverüket. Ebből aztán kivettem, hogy bizonyára ki kell jönnöm a fedezékemből. Nos hát kibújtam. Leszakították a revolveremet, elvették a távcsövemet. Fogoly voltam. Fél hatot mutatott az órám, amikor elvittek Oroszország felé.”

Kép: Budakeszi hírmondó

Felhasznált irodalom: Martin Ferenc tartalékos hadnagy első világháborús feljegyzései. Kiadja Martin Kornél. in. Hadtörténelmi Közlemények 114. évfolyam (2001.) 1. sz.