“Sajnos, anyuka, az ön melle nem alkalmas szoptatásra!” – Miért kell ilyen mondatoknak elhangoznia???

Egy anyukát nemrég megcsászároztak, majd a baba szerencsés világra jötte után közölték vele, hogy a melle nem alkalmas a szoptatásra. Szerencsére a nő inkább az anyai ösztöneire hallgatott, ám a legtöbb esetben egy ilyen mondat valóban eltérítheti a kismamát attól, hogy szoptasson. Vagy szüljön. Vagy higgyen magában valaha is.

Az anyukát nem támogatta sem az édesanyja, sem a nagyanyja. Nem kapott használható tanácsot, segítséget senkitől, de nem adta fel. Kialvatlanul, begyulladt mellel, állandóan síró kisbabával is tudta, mit kell tennie. Kitartott amellett, hogy ő és kisbabája össze fognak hangolódni. Sokáig tartott, de így lett.

Mert hitt abban, hogy a természet és az anyai test csodákra képes.

Mert tudta, hogy a tápszerreklámok, a cukros víz és a szigorúan három óránkénti szoptatás nem szolgálhatja sem a baba, sem a mama érdekeit.

Mert elég bátor volt ahhoz, hogy ne dőljön be minden negatív megjegyzésnek és „jótanácsnak”.

Kedves anyukák! Ne felejtsetek el bízni magatokban! Ne hagyjátok, hogy mások negatív kisugárzása, féltékenysége, élethez való rossz hozzáállása, kiégése, alacsony fizetés miatt kompenzáló magatartása, keserű élettapasztalata fogást találjon rajtatok!

Nem baj, ha szoptatsz. Az sem, ha nem. Az sem, ha hordozókendőben viszed a kisbabátokat mindenhová, és az sem, ha babakocsiban. Az együttalvás nem bűn. Ahogy a különaltatás sem. A textilpelus épp annyira jó megoldás, mint az eldobható. Ha közted és a babád között harmónia van, teljesen mindegy, milyen tárgyakkal, eszközökkel veszed körül magad. Hogy ezt vagy azt a bébiételt adod neki először. Hogy járatod-e zenebölcsibe, vagy inkább otthon teszed be Mozartot a lejátszóba. Annyi feleseges kört futunk, mert állandóan meg akarunk felelni valami láthatatlan zsűrinek, amelyik pontozza anyaságunkat. Pedig nem kellene.

Mert ha erre figyelünk, akkor automatikusan belecsúszunk abba a hibába, hogy összehasonlítsuk más gyerekét a sajátunkkal, más nevelési módszereit a miénkkel, és majd’ felrobbanunk, ha a szomszéd biopamutból készült ruhákat ad a gyerekére, mi meg állandóan a sarki turiban töltjük fel a baba gardróbját. Mit számítanak ezek? Kinek a szemében leszünk jobbak, ha überelni akarjuk a másikat, meg magunkat?

A kisbabánk szemében biztosan nem. Igaz?

Álljon itt az anyuka beszámolója. Tanuljunk belőle.

„Egy világ dőlt össze bennem, hiszen számomra alapvető volt, hogy szoptatni fogok, még szinte utána sem néztem semmilyen szoptatással kapcsolatos dolognak, annyira biztosra vettem, hogy érezni, tudni fogom, mit kell tennem!

Ennek ellenére 7 órás vajúdás után, császármetszést hajtottak végre, utólag kiderült, hogy kétszer volt a köldökzsinór kislányom nyakán. Nem tették a mellemre a kicsit, hanem elvitték tőlem, és én csak pár óra múlva láthattam, de nem emlékszem pontosan mi történt, mert annyira kábult voltam. A csecsemőosztályon cukros vizet és tápszert kapott cumisüvegből, nekem pedig azt mondták, hogy amíg magamat nem tudom ellátni, ne hozzam ki a kicsit.

Második napon már nem érdekelt, hogy mennyire fáj a seb, magamhoz vettem kislányomat, és szoptatni szerettem volna. Ekkor közölték velem, hogy nem fogok tudni, nekem bimbókiemelőt kell venni. Elszaladt a férjem, és hamarosan már próbálkoztunk is, több-kevesebb sikerrel.
Tejem volt, mert bedurrant a mellem, de nem segített senki sem, ezért mire hazamentünk már kevéske volt nagyon, tápszert is felírtak.

Igazán akkor kezdődött a nehéz időszak amikor hazajöttünk. Otthon nem volt anyai támogatásom, mert sem az édesanyám, sem a nagymamám nem tudott szoptatni. Azt sem értették, hogy mit jelent igény szerint szoptatni, és azt hitték, hogy ha éjszaka eszik a gyerek az káros! Végig kellett hallgatnom, hogy várjak 3-4 órát két etetés között, és a többi – természettől elrugaszkodott – elméletet.

A folyamatos stressztől, hogy tudjak szoptatni, lefogytam 14 kilót, sokat sírtam, és nem tudtam aludni sem. Erőltettem, hogy napi 4 liter igyak, hogy legyen tejem, és mellre tettem a kicsit amikor csak sírt. A bimbókiemelőtől kisebesedett a mellbimbóm, és nagyon fájt, ráadásul még tápszereztünk is, mert ezt mondták….

A gyerekorvos első viziténél azt mondta, hogy nézzem az órát, és 15 perc egyik mell, meg 5 perc másik aztán 2 óráig ne legyen semmi, meg ne lógjon egész nap mellen, mert akkor az nem jó, kisebesedik a mellem stb., a védőnő meg aggodalmaskodva szemlélt, hogy lesz e elég tejem vajon…. Egy napig fogadtam meg a tanácsait a doktornőnek, és elkezdett apadni a tejem! Végig éreztem, nem jó amit teszek!

A kislányomnak erős hasfájásai kezdődtek délután 5 után, erre a doktornő azt mondta, hogy ez természetes, sajnos. Nem értettem, hogy miért? Azt éreztem, ennek lelki okai vannak, közelséget szeretne. Érdekes módon mindig akkor kezdett fájni a hasa amikor letettem volna aludni….

A szoptatási testhelyzetem kényelmetlen volt, nekem is és a babának is, de nem tudtam, hogyan kell jól csinálni. A mellem iszonyúan fájt, kisebesedett, felázott, és csepegett, félmeztelen felsőtesttel, kisírt szemekkel, kialvatlanul voltam itthon, mint egy zombi, totál egyedül a gyerekemmel.

2 hét kellett ahhoz, hogy azt mondjam: elég!! Utánaolvastam pár dolognak itt a LLL oldalán, és ez erőt adott nekem ahhoz, hogy megpróbáljam természetes módon, bízva az összehangolódásban, szoptatni gyermekemet. A férjem vett egy szoptatós párnát, ez sokat segített, onnantól kezdve megváltozott minden!

Leraktam a bimbókiemelőt, a tápszert elzártam, és elhatároztam, mostantól csak szoptatni fogok, és sikerülni fog! Sokat imádkoztam, és sokszor elképzeltem, hogy a gyermekem és én egyek vagyunk és ott a láthatatlan kötelék köztünk, és tudok rá hatni, hogy sikerüljön.

Végtelen türelemmel, többszöri próbálkozásra, több napon át egyre jobban és jobban ment a szoptatás. Mert csodák csodája, egy ilyen kicsi baba még tud alkalmazkodni, és habár sokat sírt, egy idő után ő is és én is ráéreztünk, mit hogyan kell, hogy sikerüljön!

Most 10 hetes a lányom, és csak szoptatok, és van tejem bőven, mert igény szerint szoptatok. A gyerekorvos javaslata ellenére annyit van mellen és akkor, amikor csak szeretne. Bizony volt, hogy egy órát szopizott egy mellből, és volt, hogy fél óránként tettem mellre, de lett tejem és összehangolódtunk!
Az nagyon fájt, amikor a védőnő itt ült mellettem az ágyon, és látta, hogy milyen ügyesen szopizik kiemelő nélkül, de kicsit mocorog, sírdogál, és akkor azt kérdezte aggódva: van elég tej? Az a helyzet, hogy lehet, hogy már kevés volt, de úgy voltam vele, hogy szívjon ki minden cseppet a kicsim, és utána teszem másik mellre, hiszen ettől lesz több tejem!

Vettem egy hordozókendőt, és naponta órákat volt benne a kislányom, esténként is amikor sétálni megyünk, ebbe teszem. Amióta van kendőnk, azóta nem fáj a hasa esténként! Egyébként sokszor szerintem cicire kellett volna tennem, amikor azt hittük, hogy fáj a hasa… de amióta kendőzünk, meg gondolkodás nélkül teszem mellre amikor úgy érzem, nincs gond! Szinte sosem sír, mert elég egy kis nyikkantás és tudom, hogy mit szeretne. Anyám szerint elkényeztetem, meg ez nem jó, de érzem, hogy ez a jó!

Megtapasztaltam már azt is, hogy szoptatott babát nem lehet túletetni, mert elengedi a cicit, ha már nem kell neki a tej. Sokszor volt, hogy mellen aludt el, ennél nincs édesebb látvány.

Nagy erő kell ahhoz, hogy kiálljak magunkért, de hinnem kell önmagamban és az anyai ösztönben. Még tegnap is anyukám azt tanácsolta, hogy adjak ilyen melegben a kicsikémnek teát meg vizet, de elengedtem a fülem mellett. Egy ismerősünk felesége meg azt mondta, hogy nem teszem jól ezt az egész napos szoptatást, ő sem így csinálta – igaz 3 hónap után nem is lett teje! Nekem ne adjon tanácsot, aki sosem szoptatott. És olyan sem, akinek “kevés lett” a teje és elapadt.

Mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy ne hallgassatok senkire sem, csak a belső megérzésre, és sikerülni fog!

M.H.”