Segíts a gyereknek, hogy elviselje önmagát!

Vannak pillanatok, mikor a szülő számára az is kihívást jelent, hogy elviselje gyermekét anélkül, hogy olyat mondana vagy tenne, amit később megbán. Van az a decibel, az a nyafogás, dacolás, ami a legedzettebb idegeket is megtépázza. Ilyenkor érdemes észbe kapni, és feltenni a kérdést: „Ha én, aki felnőtt vagyok, és már egy csomó eszközöm van az érzelmek kezeléséhez, így vagyok, vajon hogy érezheti magát a gyerek?” Még ha látszólag direkt provokál is az átok kölyök, még ha van is agresszió a viselkedésében, valószínűleg azért dühöng, sikít, csapkod, mert abban a pillanatban nem tud hozzáférni más, jobb megoldási módhoz, amivel könnyíthetne lelkiállapotán.

Ha arra gondolunk, vannak felnőttek, akik olykor, érzelmileg felkavaró helyzetekben átalakulnak négy-ötéves gyerekké, könnyen belátható, mennyire nagy szerepe van a szülőnek abban, hogy segítsen a gyereknek a rossz közérzet feloldásában, milyen fontos ezt megtanulni. Ám nemcsak a haragról van szó, hanem a szorongásról, szomorúságról is.

Ezekkel kapcsolatban két hibába eshet a szülő: egyik, ha legyint rájuk, mondván, majd megvigasztalódik a csemete, amúgy sem szabad elkényeztetni. Másik, ha annyira szívére veszi a gyerek szenvedését, hogy végül szinte őt kell pátyolgatni.

Előbbivel az a gond, hogy néha tévesen mérik fel a szülők a gyermek képességeit. Aki először kerül olyan helyzetbe, hogy elveszett a kismackója, vagy összeveszett az ovis játszótársával, nem tudja, mit kezdjen magával, szomorúságával. A szülőtől a legnagyobb segítség nem az, hogy megoldja a helyzetet, hanem hogy segít elhordozni az érzelmet. Ha anya vagy apa mosolyogva legyint, hogy „eh, veszek én neked másik macit, sokkal szebbet”, vagy, hogy „majd játszik veled más”, azzal azt üzeni, hogy kihátrál a helyzetből, ő köszöni, jól van, a gyerek pedig ott marad egyedül azzal, hogy hiába jön új maci, az ő szíve azért még facsarodik.