“Szépnek látnak, de én tudom, hogy csúnya vagyok”

Krisztát barátai házibuliba hívták. Az összejövetel napján Kriszta már délben nekiállt készülődni. Hat órával később szobája úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Az össze ruha a földön, az ékszerek, sminkes holmik, cipők szanaszét hevertek. Kriszta pedig zokogva ült a kupac tetején. Visszataszítónak látta magát mindenben…

---

 

Krisztát nem hiúsága gátolta meg abban, hogy végül elmenjen a buliba: jópár hónappal korábban észlelte magában a változást. Valahányszor belenézett a tükörbe, egy kisszemű, ferde orrú, csúnya bőrű rémség nézett vissza rá. A kívülálló számára Kriszta csinos, szép lánynak tűnt, ám ő kimondottan taszítónak látta magát. Végül egy pszichológus barátnője világított rá: Kriszta testdiszmorfiában szenved.

 

A testdiszmorfia (BDD) egy olyan mentális zavar, amely arra “kényszeríti” az ebben szenvedőket, hogy önmagukról eltorzult képet alkossanak. A folyamat része az öngyűlölet, a súlyos önértékelési zavar, a szégyen, a mások elől bujkálás, szélsőséges esetben a szociális kapcsolatok leépülése, öngyilkossági gondolatok megjelenése. Egy BDD-ben szenvedő ember számára saját külseje elfogadhatatlan és visszataszító. Ezért van az, hogy az ilyen páciensek kényszeresen keresik a plasztikai sebészeteket abban a reményben, hogy a beavatkozások végre széppé varázsolják őket.

 

A BDD lényege azonban éppen az, hogy külső, fizikai változtatások sosem segítenek, hiszen mentális zavarról van szó, nem pedig valós testi torzulásról. A BDD-s embereken olyan mértékben el tudnak uralkodni a tünetek, hogy egy idő utá rituális, kényszeres viselkedésformákat vesznek fel: állandóan ellenőrzik, hogy néznek ki, piszkálják a bőrüket, és állandóan igyekeznek eltakarni a nekik rendkívüli szenvedéseket okozó, másoknak azonban láthatatlan “defektust” a testükön, arcukon. Számukra minden egyes ránc, pattanás, anyajegy drámai súllyal bír. A hajukat rettentesnek tartják, az arcukat nem tudják elfogadni, és gyakran nagyon komoly testsúly-problémákkal küzdenek (fejben). Félnek attól, hogy kellemetlen szagot árasztanak, hogy nem elég feszesek az izmaik, a bőrük, és egyáltalán: hogy nem jelenhetnek meg mások társaságában.

 

 

 

A BDD nőket és férfiakat egyenlő arányban érint, a tünetek pedig általában tizenéves korban, vagy a felnőttkor elején jelennek meg. A testdiszmorfiát valószínűleg gyermekkori traumák okozzák, amelyek szorongást, alacsony önértékelést és súlyos önkritikusságot alakítanak ki a gyermekben. Egy ilyen beállítottságú fiatalnak csak “olaj a tűzre” a kortársaktól érkező megjegyzések, főleg azok, amik a fizikai megjelenésre utalnak. Az sem segít sokat, hogy manapság egészen abnormális hangsúly helyeződik a szépség, a test tökéletességére, a mindig 100 százalékig kifogástalan külső fontosságára.

 

Mivel a BDD egyik legfontosabb jellemzője a titkolózás és a szégyen, a legtöbb feltáratlan marad, hiszen az ebben a betegségben szenvedők túlságosan szégyellik magukat ahhoz, hogy orvoshoz forduljanak. Akik mégis megteszik, azok jellemzően valamilyen szépészeti beavatkozást szeretnének, méghozzá gyakran és egyre elkeseredettebben, jellemzően ugyanazon probléma miatt, esetleg, ha egy területen elfogadóbbá is válnak, azonnal találnak új, tökéletlen és szégyellnivaló testrészt, amit sürgősen meg kell változtani.

 

 

Úgy élni, hogy az embert szünet nélkül a kinézetével kapcsolatos gondolatok kínozzák, rettenetes. Reggel hatalmas erőfeszítésbe telik kilépni a lakásból, hiszen a BDD-ben szenvedők meg vannak győződve róla, hogy látványuk elborzaszt másokat. Minden ablak és tükör ellenőrzési pont: muszáj belenézni, de azonnal muszáj máshová nézni, annyira szörnyű az, amit egy BDD-s lát. S miközben az illető legszívesebben állandóan bujkálna mások elől, közben kényszert érez arra, hogy folyamatosan pozitív visszajelzéseket kapjon önmagáról. (Amelyeket természetesen nem hisz el egy percig sem.)

 

A folyamatos rágódás, aggódás, kétségbeesés, bujkálás, szégyen megfosztja a BDD-ben szenvedőket attól, hogy élveznin tudják az életet. Sokan közülük abbahagyják az iskolát, felmondanak a munkahelyükön és bezárkóznak a házukba. Depresszióba esnek és sokan közülük eljutnak az öngyilkosság gondolatáig is.

 

 

 

Ha ismerünk olyan embert a környezetünkben, aki feltehetőleg testdiszmorfiában szenved, az első lépés felé az, hogy megtudjuk, mi okozza az illetőnél ezt a fajta mentális zavart. Sokan ugyanis annyira kizárólag azzal vannak elfoglalva, hogyan változassanak kinézetükön, hogy eszükbe sem jut: inkább önmagukkal kapcsolatos gondolataik szorulnak változtatásra.

 

A BDD hátterében kényszeres viselkedés áll, ami eltorzítja a beteg önmagáról alkotott képét. Mivel azonban a testdiszmorfiások 100 százalékig elhiszik, hogy olyanok, amilyennek látják magukat, nagyon nehéz náluk elérni, hogy belássák: a fejükben kell rendet tenniük, ehhez pedig elengedhetetlen a segítségkérés.

 

 

A BDD kizárólag szakember által irányított terápiával gyógyítható, ami jellemzően kognitív viselkedésterápiát jelent, és igyekszik “megjavítani” azt a rossz mintázatot, ami miatt a beteg önmagáról alkotott képe eltorzult. Az okok feltárása után a szakember szép fokozatosan rávilágít arra, miért nem valós az, amilyennek a beteg látja magát. Ezután lassan pozitív képekkel, gondolatokkal és a beidegződött sémák “lecserélésével” lehet eljutni odáig, hogy a páciens szépnek, értékesnek és fontosnak tartsa magát – méghozzá belülről.