Szeresd meg a gyereked hibáit!

Hogy mi számít hibának, és mi nem, meglehetősen szubjektív kérdés, különösen, ha gyerekről beszélünk.

Egy felnőttnél is az, de ott valamennyire eldönti a célszerűség mércéje: egy-egy tulajdonság hozzásegíti-e az illetőt ahhoz, hogy hatékony munkaerő, a környezete számára elviselhető barát, rokon legyen. Ha gyerekről van szó, hajlandók vagyunk nyitottabban gondolkodni, nagyobb teret adni az egyéni sajátosságoknak. Legalábbis jó, ha így teszünk.

Van, aki már a háromévest is abból a szempontból szemléli, hogy azok a tulajdonságok, amiket megnyilvánulni lát, segítik-e a társadalmi beilleszkedését. Örül, ha határozott személyiség a csemete, aki nem engedi, hogy csak úgy elvegyék tőle a homokozóban a lapátját, örül, ha hangosan és jól érthetően köszön, ezzel bevágódva a szomszéd néninél, és olyan kedves a mosolya, hogy még az idegenek is olvadoznak az utcán szembe jőve.

A szülő lelki szemei előtt ilyenkor megjelenik felnőtt gyermeke, aki ugyanilyen határozott a vetélytársaival szemben, ilyen megnyerő az állásinterjún, és ugyanilyen népszerű a nők (vagy éppen férfiak) körében.

A másik, gyakran előforduló mérce, hogy mit mond a gyerek viselkedése arról, jó anya, jó apa-e a szülő. Sokan azért szégyenkeznek, ha a gyerek nem úgy viselkedik, ahogy szerintük mások elvárják, mert az tulajdonképpen azt jelenti, elszúrtak valamit szülőként. Természetes, hogy az ember elgondolkodik, ha valóban gond van a gyerekkel, azért mennyiben felelős ő, kell-e változtatnia.

De ezt a vizsgálódást túlzásba is lehet vinni: a jószándékú, ugyanakkor maximalista szülő könnyen hiperérzékennyé válhat, árgus szemekkel figyeli a gyereket, de nem a csemetét látja ilyenkor, hanem saját magát, mint kompetens vagy éppen megbukott szülőt. A gyermek két lábon járó bizonyítvánnyá válik, és ez a szerep felesleges terhet ró rá.