„Szeretetben egymást elviselni”

Mohay Tamás néprajzkutatót, az ELTE BTK Néprajzi Intézetének vezetőjét, a Házasság hete rendezvénysorozat házaspár arcát kérdeztük népi rítusokról, lehetséges lelki menedékekről és a hagyomány erejéről.

Előkészítő beszélgetésünkben volt egy nagyon különleges erőterű mondata a „befelé elsírt életekről”. A paraszti kultúrában mit jelentett ez?

Csak sejtéseink lehetnek arról, hány befelé elsírt életet éltek le abban a hagyományos paraszti világban, melyről a néprajz oly sokat tud. Azt régebben is tudhattuk, amikor még főként a népköltészetre irányult a figyelem, hogy a szerelmi dalok között milyen sok a bánatot megéneklő keserves, és az egymástól elválasztott szerelmesek tragédiáját megjelenítő ballada. Az utóbbi néhány évtizedben, amikor paraszti önéletírásokat és életrajzi beszélgetéseket is nagyobb számban olvashatunk, még inkább látszik: milyen sok akadály tornyosult az elé, hogy a házasságok a szeretet és a szerelem valódi beteljesülésének helyei lehessenek. Úgy látszik, mintha a szerelem sokszor inkább az ifjúkor esélye és lehetősége lett volna, s a házasok számára inkább már csak sajgó emlék, vagy éppen egy sivár házasságon kívül keresett menedék.

Milyen rítusok szabályozták a párválasztás, házasság, házasságtörés kérdését?

A rítusok, vagyis egy egész közösség számára jelképes erővel rendelkező, valami tágabb rendre utaló ünnepi szokások számos formája létezett. A hagyományos kultúrában ezek nagyon erősen elválasztották egymástól a csoportokat és rétegeket, egyúttal nagyon erősen összefűzték az egymással összetartozóakat. A hagyományos faluban, ahol mindenki mindent tud, vagy legalábbis tudhat, nincs saját személyes tér, nincsenek titkok, és minden személyes döntés nagy nehezen, valaki más akaratával szemben születik meg. A párválasztásban döntő volt a szülők szava, és a – főként a gazdasági – megfelelés volt az egyik fő szempont. A lakodalmi szokások erős jelképekkel elválasztották a lányt a saját családjától (ilyen a menyasszonysirató, az ágyvitel, stb.), és hangsúlyozták új családba tartozását. Ettől kezdve a saját szülei akkor is visszaküldték férjéhez az ifjú menyecskét, ha az verte, megalázta, vagy éppen megcsalta. A házasságtörés megítélésében nagy eltérés van aszerint, hogy férfi vagy nő teszi, „titokban” zajlik, vagy mindenki szeme előtt, születik-e belőle gyermek vagy nem. A szokások változatos gazdagsága és színessége szembetűnő, de hangsúlyozom, hogy a formák mögött olykor igen nehéz meglátni a valódi lényeget, az igazi emberi tartalmakat.

Segítették-e ezek az örömteli életet, vagy sem?

Sok örömforrás volt a paraszti világban – de az örömteli, boldog élet benyomásaim szerint nem tartozott a célok közé. Nem is tartozhatott, mert a hétköznapokra annyi teher rakódott rá, annyi anyagi és más természetű gondot kellett megoldani, hogy ezt szinte akarni sem nagyon tudták, tudhatták. Persze nyilván minden házasember és asszony örült, ha szerető társa volt, és szenvedett tőle, ha nem volt – de az életet mindkét esetben úgy kellett élni, ahogy azt a szigorú, többnyire szűkös keretek megszabták. Csodának tarthatjuk azt a sok művészi szépet, ami a tárgyakban, énekekben, táncokban, imákban testet öltött, és amit a mai emberek közül sokan elragadtatással, mások kicsit idegenkedve néznek.

Sokan néznek vissza a múltba válaszokat keresve, akár olyan áron is, hogy idealizálják a paraszti kultúrát. Tamás szerint mi az, amit érdemes lenne megtartanunk abból az anyagból, és mi az, amitől jó, hogy megváltunk?

A paraszti múlt nagyon sok értéket teremtett, sok közülük maradandót is, amelyekre építeni lehet sok új közösséget, kezdeményezést. Ha nem így lenne, sehol sem lenne sem a táncházmozgalom, sem a kézműves szakkörök, sem a népi iparművészet. Mégsem mondanám, hogy a házasság, a jó házasság kérdésében a paraszti múltba kellene visszanyúlnunk mintákért. És ezt ugyanúgy elmondhatnám a polgári rétegek vagy a nemesség múltjáról is. Hány politikai, gazdasági érdekházasságot, hány kényszerből egymásnak adott fiatalt láthatunk, hányszor jegyeztek el szüleik olyanokat, akik életükben nem is látták egymást. Ha nem így lenne, nem születtek volna olyan könyvek, mint Boccaccio Dekameronja, vagy évszázadokkal később Nagy Olga erdélyi népmesegyűjtő Paraszt dekameronja, melyek szinte kedvet csinálnak a hűtlenséghez, és összekacsintanak a házasságtörés fölött.  Ha mindenképpen a „múltba” akarunk visszanyúlni mintáért a házasság terén, akkor alighanem a teremtésig kellene visszamennünk: oda, ahol az Úristen megteremtette az embert, „férfinak és nőnek teremtette”, arra teremtette, hogy ketten egyek legyenek. Hiszek abban, hogy a házassági egység idők során lassan nyeri el a maga igazi formáját, és bontakozik ki azokból a béklyókból, amelyekbe az emberi szűklátókörűség, önzés gabalyította bele.

Ha a mai rendszert szemléli néprajzkutatóként, mennyi esélyt lát arra, hogy a házasság, a család valóban örömforrás és ne traumaforrás legyen?

Ahhoz, hogy a házasság örömforrás lehessen, attól kell megszabadulnunk, hogy a másik embert a saját céljaink eszközének tekintsük, és el kellene jutunk oda, hogy ketten együtt, végleges és végletes szeretet-egységbe forrva keressük azt, mire is teremtett minket az Isten. Nem másra, mint amire az ő szava hív minket: „szentek legyetek, mert én szent vagyok”. Ha ezen az úton tesszük meg a magunk botladozó és gyarló lépéseit, és ítélet nélkül fel merjük egymást segíteni, ha elestünk, irgalommal tudjuk egymást tekinteni és „szeretetben egymást elviselni” családban és azon kívül is, akkor idők múltán nemcsak a házasságunk, hanem más emberi kapcsolataink is szent öröm forrásai lesznek.