Szörnyű traumák: újszülöttműtétek érzéstelenítés nélkül

Azt a nyilvánvaló tényt, hogy a magzatoknak és az újszülötteknek van fájdalomérzetük, sokáig nagyon komolyan vitatták és tagadták. Bármennyire is hihetetlen, egészen az 1980-as évek közepéig számtalan kisbabának kellett leírhatatlan fájdalmakat elviselnie, mert a „tudományos” orvosi vélekedés szerint az ő esetükben még komoly műtéteknél sem volt szükség érzéstelenítésre. 

Egészen a XIX. század végéig úgy tartották, hogy a kisbabák érzékenyebbek a fájdalomra mint a felnőttek. A XIX. század végén azonban új „szakmai” elveket kezdtek tanítani az orvosoknak, amelyek szerint a csecsemők nem érzékelnek fájdalmat, ennek megfelelően a különböző beavatkozások során az ő esetükben nincs szükség fájdalomcsillapításra. Innentől kezdve az egyetlen, amit a szerencsétlen kisbabák kaptak, mindössze egy izomlazító injekció volt, amely megakadályozta őket abban, hogy kapálózzanak, s még a legkomolyabb műtéteket is (igen, jól olvasták, műtéteket!) úgy végezték, hogy a kicsik órákon át elképzelhetetlen, rettentő fájdalmaknak voltak kitéve, mivel az orvosok úgy vélték, a csecsemő agyának fejletlensége miatt semmit nem érezhetnek.

Mindezen tudományos feltételezések feltehetően a kor embriológiai kutatásaiból fakadhattak, amelyek a kisbabák idegrendszerének kialakulatlanságát hangsúlyozták, s a különböző (a felnőtteknél fájdalomérzetet kiváltó) beavatkozásokra adott reakciók a babák esetében csupán gerincvelői reflexek voltak. Hozzátették azt is, hogy még ha csillapítani akarnák is a fájdalmat (ami ugye nem létezik, de mégis), nem tudnák megállapítani, hogy egy kisbaba esetében mennyi érzéstelenítőt kellene adni, ráadásul az opiátszármazékok használata függőséghez vezetne.

Összefoglalva tehát mindössze 30 évvel ezelőttig így folytak az újszülött- és csecsemőműtétek a nyugati (hogy is szoktuk mondani? modern? fejlett?) világban. Különösen igaz volt ez a vélekedés a koraszülöttek esetében. Végtelen azoknak az újszülötteknek a száma, akik e száz év alatt belehaltak a fájdalomba.

Dr. Kanwaljeet Anand rezidens orvos a londoni John Radcliffe Kórház újszülött intenzív osztályán dolgozva különös dologra lett figyelmes: észrevette, hogy azok a koraszülött babák, akiket műteni kellett, a beavatkozás után mindig rendkívül stresszes, kimerült, végletekig elcsigázott állapotban kerültek vissza az osztályra. Bőrük szürke volt, pulzusuk alig érezhető, légzésük felszínes. Anand (megszegve a kórházi protokollt), úgy döntött, utánajár a dolognak: elkísérte kis betegeit a műtőbe. Ami ott elétárult, maga volt a pokol, noha ez a pokol akkoriban rutineljárásnak számított. A legkomolyabb műtéteket is, legyen szó szív-, vese-, vagy tüdőoperációról, érzéstelenítés nélkül végezték a pici babákon. Anand kérdésére a bevett választ kapta: az újszülöttek idegrendszere túl éretlen ahhoz, hogy fájdalmat érezzenek.

Dr. Anand azonnal nekilátott, hogy bebizonyítsa a hosszú évtizedek óta sziklaszilárdnak tartott „tény” tévességét. Kimutatta, hogy az érzéstelenítés nélkül operált babák szervezetében elképesztő arányban megnövekszik a stresszhormon-szint, míg azoknak a kicsiknek, akik olyan szerencsések voltak, hogy Anand közbenjárásának köszönhetően érzéstelenítőt kaptak, sokkal alacsonyabb volt ez az értékük, stabilabb a légzésük és a vércukorszintjük és jóval kisebb arányban fordult elő náluk komplikáció a beavatkozások után. Miután Anand elérte, hogy a kórházban minden kisbaba kapjon érzéstelenítést, akinél bármiféle beavatkozást végeznek, a csecsemőhalálozás aránya az intézményben 25 százalékról 10-re esett. Anand kitartásának köszönhetően hamarosan az egész szigetországban elterjedté vált a kisbabák érzéstelenítése orvosi beavatkozások során.

Eközben az USA-ban egy édesanyának köszönhetően változott meg az embertelen rendszer. 1985-ben megoperáltak egy Jewwrey Lawson nevű kisbabát. Szívműtétet végeztek rajta bármiféle fájdalomcsillapítás nélkül. Édesanyja, Jill véletlenül döbbent rá erre a tényre, és azonnal országos kampányba kezdett, amely olyan hatalmas visszhangot váltott ki mind a társadalomban, mind orvosi körökben, hogy 1987-re kötelezővé vált az érzéstelenítés minden kisbaba esetében.

Kutatások és tanulmányok végtelen sora íródott ekkor hormonszintekről, anyagcserezavarokról, valamint arról, hogy az extrém és csillapítatlan fájdalomérzet milyen komolyan kihat mind fizikai mind pszichés szinten az így kezelt gyermekek életére. Időközben a magzati fájdalomkutatás is elkezdődött, s hamar kiderült: a babák már a méhen belüli 20. héten elég fejlett idegrendszerrel rendelkeznek ahhoz, hogy fájdalmat érezzenek.

Mindössze 30 év telt el azóta, hogy az orvosok elfogadták: egy kicsi élet szinte fogantatása pillanatától érez és reagál, emlékezik, s amit tapasztal, tanul és átél, az az egész életére hatással van. Számos felmérés mutatta ki, hogy a magzati és csecsemőkori extrém fájdalom melegágya a későbbi pszichés és viselkedésbeli problémák megjelenésének. Végtelenül elkeserítő, hogy annyi kisgyermek áldozata és szenvedése árán sikerült csak ezt elhinni…